Helyben vagyunk.

Hétfő van, május 5., a kormány s annak fejetlen feje ujjongva, akár egy sikerült szexkalandot, úgy fogadja mától a kisebbségi kormányzást. Még hurrázik is honlapján annak, hogy nem leljük mi honunk a hazában. Semmi gond, vigyorítja velünk szemközt, hiszen még van Európában kisebbségi kormányzás, oda se neki, megleszünk a szövetséges SZDSZ nélkül, de meg ám, hiszen az MSZP a hátán s ölben vitte be a parlamentbe őket, hogy egy lében pancsoljanak...

Ujjonganak hát.

Én viszont itt számolgatok magamban hajnali hatkor, éppen úgy, mint három napja időnként, mint akinek nincs jobb dolga. Mert a minap a szemünkbe olvasták a hírrovatok, mennyi végkielégítést kapott a seregnyi SZDSZ-es miniszter, államtitkár, bánatkielégítést, bánatpénzt, hogy kivonultak a kormányból...

Számítgatom azt is, Ágnes nővér exminiszter 3 800 000 forintos kielégülése... Ne zavarjuk a számítást. Vegyük az egyszerűbb megoldást! Osztottam, szoroztam a nirvána-pénzét, és harmadjára is az jött ki, hogy négyesztendei nyugdíjam az a zsozsó, amivel elbúcsúztatták. Horváth Ágnes átment-e munkanélküli-segélyre, szociálisra, ilyesmi, szóval ez nem izgat annyira, mint ez a bánatpénz. Merthogy őt annyit bántotta az ellenzék, végül egész népünk őt bántotta március 9-én, mert leszavaztuk a hatalmas egészségbiztosítási pénz átadását magánkézbe.

Négyévi teljes nyugdíjamat viszi haza, eközben megkeresték neki a hittestvérei a következő magas állást — naná! —, nehogy kénytelen legyen hozzápiszkálni a 3,8 millióhoz. Az az aranytartalék öregségére. Ha megéri. Érje, de az szent igaz, hogy immár nem tisztességben, ahogy a magyar nyelv kirója.

Hetvenesztendős leszek Horthy Miklós születése napján, éppen ennyi volt, amikor megszülettem, egész életemben dolgoztam, egyetemet végeztem, írtam s írok, ha van lapom, ma már nincs, és ennyire tellett havonta: 83 300 kemény forintok. Ebből négyévnyit vitt el csak Ágnes miniszter bizniszter, plusz azt a jussomat is elvivé, hogy szólhatok lapokban magyarul magyarért Magyarországon.

Négy évig nem eszem, nem iszom — a víz ára is fölugrott, nem ruházkodom, s ha meg nem juhászodom, meg sem érem a 74-et.

Viszi a kielégítési pénzt Ágnes asszony, ki most egy éve Keszthelyen, az európai hírű Festetics-kastélyban töltötte a — lakodalmát, s lehet, az éjszakát is. A grófék nem valának otthon, Rákosiék, Kádárék elkergették őket, hogy betehénkedjen Gyurcsány kormánya oda bulizni... Hiszed-é, édes egy komám, hogy ez velünk megtörténhetett Európa szégyenére s a maguk külön demokráciájának legnagyobb dicsőségére? Miközben — miközben nem tudjuk mi, magyarok kivenni az orvosságot, mert nincs arra pénz. Kell a kormánynak...

Ágnes asszony nincs egyedül, vitte a bandája személyenként a kielégülési díjat, szegény Fodor Gábornak nem jutott, mert nem volt ki a 365 nap minisztersége.

De ő is nevet. Gyurcsány ujjong, s azt mondja megint, akár a kampány idején: HÚZZUNK BELE!

Hát belehúztak, bele minket ebbe a sáncba.

Hogyan keveredünk ki belőle, nem tudjuk. Én legalábbis nem tudom. Pedig ha tudnám, elmondanám: itt s itt ügyelni kell, tengely ne törjön, kereket lehet még cserélni...