Mondják, hogy a községvezetés úgy-ahogy kitett magáért, ami a fejlesztéseket illeti, de természetesen, mindig is voltak és mindig is lesznek elégedetlenkedők, zsörtölődésre, ajtócsapkodásokra hajlamosak, s ezek a változtatni-változni kell szlogenjét, többnyire minden mögöttes fejlesztési elképzelés nélkül, s ezt csattogtatva-csettintgetve ellenjelölt-keresésbe indultak. Mivel féltucatnyi felkeresett magyar személy nem vállalta ezt a választási menetet, kerítettek olyant, aki nem tartozik ugyan a település lakosságának zömét kitevő szavazókhoz, de még az átkosban leülepedett recept szerint a testvériség jegyében alkalmasnak találja magát arra, hogy ezt az elgárgyult népséget a Kánaán felé vezesse.

Persze, ebből nem kellene etnikai kapukat faragni, jó példa is van arra, hogy például valamelyik bánsági községben a magyar kisebbséghez tartozó polgármester milyen remekül teljesít, de valljuk be, hazánkra azért nem ez a jellemző, inkább az, hogy a felívelő pályára álló román kisebbség nyer teret, választást, hitet, mindent. Az ilyen kijelentésekért engem honi liberális kötődésű magyarok már két ízben is lenacionalistáztak, pedig én nem szólok még a vegyes házasságok ellen sem, ha ennek igazi emberi érzések, a szerelem, a családalapítási vágy az alapja, csak akkor nyújtom fel a két ujjamat, ha ebből valaki pártprogramot, nemzeti programot eszel ki, és ez elszabadítja a politikai vagy nemzeti karrierépítés gátlástalan paripáit. Újabban azt is hallom ugyancsak magyaroktól, hogy az iskolák szétválasztása is helytelen volt. Ezek szerint helytelen a többszólamú vallásosság, mindenféle másság, a többféle szín.

És mindez történik az egypártúság fölötti diadalérzet napjaiban.

A magyar többségű Székelyföldön hozsannázva fogadtuk azt az új állapotot, miszerint megszűnőben az egypárturalom, álljon ki magyar magyar ellen a csatamezőkre, hadd mérkőzzenek, mint egykoron a magyar—török párviadalokon, s győzzön a jobbik.

Meglehet, hogy több helyen nem ez következik be, nem a jobbik győz. De a nevető harmadik.

Úgy tűnik, hogy a mostani helyhatósági választás személyesebb, személyekhez kötődőbb, mint eddig. Talán ez segít eligazodni az embereknek, hogy voksukat emberi értékteremtésre előlegezzék, a képességeket és az eddigi teljesítményt, a szavahihetőséget méltányolják, s ne a bombasztikus ködevést, a fellegekbe fogódzást. De megtörténhet, hogy az értékközpontú választás sem elégséges a nyerőpozícióhoz.

Ezért, szerintem, a legfontosabb kampánytéma az, amiről egyelőre a legkevesebb szó esik: mindenkit meg kell győzni, hogy menjen el szavazni. Haza kell szólítani a külföldön tartózkodókat. A mostani tét rendkívüli és óriási: a helyhatósági választások az önkormányzatiság erejét határozzák meg. Ez mindenféle autonómia alapja, és nem a nagy szavak. Olyan vezetőemberekre — polgármesterekre, tanácstagokra — van szükség, akik képzettségüknél fogva, erkölcsi tartásuk révén képesek arra, hogy a most következő, sokismeretlenes időkben a székelyföldi térségeket fel tudják zárkóztatni az uniós világ követelményeihez, olyanok kellenek, akik kulturáltak, nyelvi ismereteik megfelelőek, értékelik a helyi lakosság erényeit, és látják hibáit, s utóbbiból képesek kisegíteni és jó útra téríteni őket. Karizmatikus egyéniségekre, megnyerő személyiségekre van szükség.