Ferenc József villámháborúja helyett állásháború alakult ki a hadtörténeti  definíció szerint.  Magyarország politikai és katonai vezetői már 1916-ban látták: a Monarchia a háborút elveszíti! Az új uralkodó, IV. Károly maga is osztotta a megegyezéses békéről szóló nézeteket. 1917 tavaszán a felesége, Zita királyné testvérén, a belga hadseregben szolgáló Sixtus hercegen keresztül, Poincaré francia elnök megnyerésére a különbéke érdekében – elismerve Franciaország igényét Elzász-Lotaringiára – a németek „háta mögött” próbált egyez­séget kötni. Clemenceau francia miniszterelnök azonban nyilvánosságra hozta a kezdeményezést. Ez nemcsak a tapogatózás kudarcát eredményezte, hanem IV. Károlynak Canossát is kellett járnia II. Vilmos német császárnál. Bár sejtették, hogy Románia az Antant oldalán belép a háborúba – ezt bizonyítják gróf Tisza István 1914. évi, I. Ferenc József császárhoz intézett memorandumai – a katonai vezetők semmit nem tettek Erdély hadi megerősítéséért, a magyar–román határ védelméért. A közös osztrák–magyar honvédelmi minisztériumnak nem volt román szakértője.  Sokáig nem is tudtak az Antant és a román kormány titkos tárgyalásairól, az 1916. augusztus 17-én megkötött „Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződéséről, Románia hadba lépéséről”, amelynek értelmében a román–magyar határ Debrecentől hat kilométerre húzódott volna, s Románia megkapja Mátészalkát, Békéscsabát, Orosházát, Gyulát, Makót. A román csapatok 1916. augusztus 27-én megtámadták az Osztrák–Magyar Monarchiát – a hadüzenetet a bécsi román nagykövet este kilenc óra után adta át a közös osztrák–magyar külügyminisztériumban, amikor már egyetlen hivatalos személyiség sem tartózkodott az épületben!  Erdélyben semmilyen határvédelem nem volt, Felsőtömösnél jobbára vasutasok védték a határt. A román csapatok, mint kés a vajban, úgy haladtak előre, elfoglalták Brassót, Székelyföldet, Erdély jelentős részét, kirabolták a menekülők által részben elhagyott településeket, megsemmisítve fontos értékeket, levéltári dokumentumokat. A román csapatok előnyomulását szülőföldemen, a Szováta fölötti Bekecs-hegyen hősies helytállással állították meg a magyar honvédek. A bekecsi csata első fontos stációja volt az 1918. május 7-i, az Antant és Románia közötti titkos szerződést semmissé tevő bukaresti békéhez vezető, a királyi román hadsereg ellen viselt német–osztrák–magyar háborúnak. Történései még feldolgozásra várnak.
1918 őszére azonban a Monarchia hátországa összeomlott, a fronton, főleg a nemzetiségi alakulatok, megtagadták a parancsok teljesítését. I. Károly  megkísérelte a Monarchia föderatív átszervezését. Svetozar Borojević tábornagy felajánlotta erre a célra a rendelkezésre álló haderőt, de ezt Károly császár és magyar király visszautasította. Hadtörténészek szerint az egységben, zárt rendben, fegyvereikkel hazatérő honvéd alakulatok – mintegy 900 000, vereséget nem szenvedett katona! – elvileg képesek lettek volna eredményesen szembeszállni az olasz tisztek vezette cseh-szlovák légióval, a francia tisztek irányította román királyi haderővel. Csakhogy leszerelték, szélnek eresztették a hazatérő honvédeket. A Károlyi Mihály vezette magyar pacifista hatalom abban reménykedett: „piros pontot” szereznek a győztesek előtt, ha leszerelik a hazatérő honvédeket, és ezt majd kamatoztatják a béketárgyalásokon. Az 1918. november 13-i belgrádi egyezményt a magyar kormány nevében aláíró Linder Béla hadügyminiszter kijelentette: „Többé nem akarok katonát látni!” A román hadsereggel hónapokon át fegyveres harcot vívó Székely Hadosztálynak Budapestről tudatosan olyan ágyúkat küldtek, amelyekről hiányoztak a célzókészülékek. Amikor kiderült, a Károlyi-kormányzatot Párizsban  nem tekintik partnernek, már késő volt. Magyarországon 1918 és 1919 fordulóján nem alakult ki olyan helyzet, mint később Törökországban, ahol Musztafa Kemál pasa, s a későbbi Atatürk vezette nemzeti felkelés elérte az eredetileg Törökországnak szánt – sok vonatkozásban a Magyarországéhoz hasonló – megalázó béke alapvető módosítását! Magyarország továbbra is a nagyhatalmak érdekhálójában vergődött. Az angolszász hatalmak iránt mindvégig túlzott reményeket táplált a magyar politikai elit. Borhi László történész az angolszász levéltárakban végzett kutatásai során kiderítette: az első világháborút lezáró béketárgyalásokon, a második világháború idején, de 1956-ban is cserbenhagyták Magyarországot. Ha 1944. október 15-én sikerül Horthy Miklós kormányzó kiugrási kísérlete, Magyarország akkor sem kapja meg Észak-Erdélyt!, amit a Szovjetunió  eleve kárpótlásnak szánt Besszarábia bekebelezéséért. Sztálin 1944 decemberében Moszkvában többet kapott Churchilltől, mint amennyit Hitlertől az 1939. augusztus 23-i Ribbentrop–Molotov-paktum során! Magyarország 1944. március 19-i német megszállását is az angolszász nagyhatalmak – elsősorban az Amerikai Egyesült Államok – tudatosan provokálták ki: azt hitték, hogy Magyarország német megszállásával több német hadosztályt vonnak el a tervezett nyugati partraszállástól. Gondolkodás nélkül áldoztak fel százezreket, milliókat a pillanatnyi politikai, gazdasági érdekeikért. 2016 májusától kutatható ENSZ-dokumentumok szerint az Egyesült Nemzetek Szervezete még azt sem tette meg az 1956-os magyar forradalom védelmében, ami kötelessége lett volna!
Igaza van Borhi Lászlónak: „Egy kis államot úgy lehet elképzelni a nemzetközi térben, mint egy tengeren hánykódó palackot. A történelem vihara némelykor felszínre dobja, és akkor láthatóvá válik, de amikor a hatalmas hullámok elülnek, ismét nyoma vész a víztömegben.”
Külön történet, hogy az angol származású Mária román királyné, I. Ferdinánd román király felesége, amikor látta, hogy a párizsi béketárgyalásokon nem biztos, hogy Románia javára döntenek, páratlan szépségét és kapcsolatrendszerét kihasználva, 1919. március 5-e és 1919. április 16-a között – a román csapatok általános támadásának, a Budapest irányába történő előnyomulás kezdetén – Párizsba, Londonba utazott, beszélt a győztes nagyhatalmak vezetőivel, Clemenceau-val, Aristide Briand-dal, aki Románia hadba lépésekor Franciaország miniszterelnöke volt,  Lloyd George-zsal, Wilson amerikai elnökkel, és megnyerte őket a román ügynek. Akkor vállalkozott az útra, amikor még „forró volt a levegő”. Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – II. Mária román királynő párizsi követsége című,  2001-ben megjelent kötete fülszövegében olvasható: „Visszaemlékezések szerint (…) egyértelmű, hogy másként tekintettek Romániára a Szajna partján a királynő ottléte után, elérte azt, hogy – szavait idézve – Románia fölkerült Európa térképére. Azóta is ott van, úgy, ahogy Párizsban megszerkesztették.”
Hogy a győztes nagyhatalmak hamis adatok alapján döntöttek az utódállamok javára, kiderül Rónai András Térképezett történelem című, a Püski Kiadónál 1993-ban megjelent kötetéből. A második világháborút lezáró 1946-os párizsi béketárgyalások idején felkereste Emmanuel de Martonne földrajzprofesszort. 1918-ban ő volt a francia külügyminisztériumnak és a békefeltételeket szövegező antantbizottságnak délkelet-európai és népességi szakértője. Rónai Andrásnak elismerte, hogy 1919-ben hamis adatok kerültek  a diplomáciai iratokba, rossz területi rendet teremtettek Közép-Európában. 1919-ért is nagy árat fizetett Franciaország a második világháborúban. „Magamban felmentettem. De vajon azok a százezrek, akiket az ő rábólintásával hazátlanokká tettek, felmentik-e?” – teszi fel az ólomvégű ostor csapásaként ma is közöttünk lebegő kérdést Rónai András.