Nyáridőben Szárazajtán

Konzervatív a székely?
Kisgyörgy Zoltán » Akarva, nem akarva ez jutott eszünkbe, amikor a községvezető Simon András polgármestertől azt kérdeztük, hogy befejeződött-e a földjuss visszaszolgáltatása, s kissé bizonytalanul azt is megkockáztattuk: sikerült-e, sikerül-e egyfajta tagosítást végrehajtani a falu határában?
Bacon hegye tetején illik megállni az utazónak, megemelni – akár jelképesen is – a kalapját, amikor betekint a medencébe s a közepében fészkelő településre. A szép vonalú dombság tele nadrágcsík szélességű megművelt parcellákkal, mindenki tudja, régi idők óta, hogy földjének kik a szomszédai. Magasan fekszik ez a település, helyén erdőségek terültek el a székely honfoglalás idején, gyenge termékenységű irtványföldeken kínokkal termelték meg az ősök az élelmiszerek nyersanyagát, ez nem a nagyüzemű mezőgazdaság helye. Talán ez lehet az oka annak a makacsságnak, ami miatt az utóbbi falugyűlés sikertelen volt, a polgármesternek és a vele jelen levő illetékes szakembereknek – mezőgazdasági igazgatóság, a kataszteri hivatal képviselőinek – sem sikerült meggyőzniük a földtulajdonosokat, hogy felejtsék el a közös gazdálkodás emlékeit, menjenek bele egy csoportosított, szerényebb méretű tagosításba, hogy könnyebb legyen a földmegmunkálás.
Nem jött össze az egyetértők 51 százaléka, a községi földosztó bizottság nem erőszakszervezet, nem sikerült kiviteleznie elképzeléseit – tájékoztatott Simon András –, pró és kontra érvek váltogatták egymást a felszólalások során. Belenyugodtak a földet birtokolók közös akaratába, egyelőre marad minden úgy, ahogyan volt, amiként ők akarták. Annyit azonban a polgármester is megjegyzett, hogy „a komeszálásra most lett volna jó alkalom, ugyanis a visszaszolgáltatás papírformaságait Várhegyi Csaba befejezte, a topográfus Incze Leventével pedig a dűlőfelmérések térképi rögzítésén tevékenykednek”.
– Útépítők dolgoznak a községközpontot Szárazajtával összekötő községi úton.
– A rosszul kivitelezett útszakaszt nem vettük át, módosíttattuk a tervezeteket, így részleges újraépítésével, újraalapozásával, szigetelésével foglalkoznak, majd aszfaltozása következik – mondta a polgármester. – Az egész útszakasz 11 millió lej értékű munkálat, felújítása a Málnás községi határig tartana három szakaszban. Erre az évre a fejlesztési minisztériumtól igényeltük a pénzalapot, s reméljük, hogy ezt a szakaszt ezen a nyáron le is tudják aszfaltozni. A közművesítés jó fele arányban megtörtént: Szárazajtának forrásból összegyűjtött ivóvize van, önálló mobilhálózata, de mert a községközpontban is hasonló gondok vannak, az ajtai kanalizálás még jócskán várat magára.

Csökkent a tartalék
Kicsengettek a falu jeles szülöttéről, Ajtai Abod Mihály nagyenyedi professzorról és református lelkészről elnevezett nyolcosztályos iskolában, hazafelé tartottak a tanulók. Megcsappan a tartalék –  jegyeztük meg az Incze Aranka-féle bolt előtt álldogáló asszonyoknak. – A mi időnkben 30–40 gyermek kezdte az első osztályt, s duvadtak ki harangszó után a nagykapun. Bár most is duvadnának – kaptuk a feleletet.
Mindennek megvan az oka, s ezeket Péter Attila, az iskola igazgatója sorolja: általában esett a lakosság száma, mi több, a fiatalabbak elköltöztek jobb kereseti lehetőség reményében, sok ifjú dolgozik most is külföldön. A tanulóhiány és a fiatalok hiánya sok mindent von maga után, mindkét tagozaton csak két-két összevont osz­tállyal működnek.
– Néhány év múlva több kezdős mutatkozik, ez azért fontos, hogy legalább az összevont osztályaink megmaradhassanak – részletezte. – A jelenlegi apadt létszámmal intenzíven foglalkozunk, tanulóinkból az idők folyamán többen végeztek éppen a nagyenyedi kollégiumban. S mert van üres termünk, gyűjtjük a muzeális értékű tárgyakat, falumúzeum születhet majd. Gyermekhiány miatt szünetel a helybeli tánccsoport, ez érződik a közművelődési életben. A maradék gyermekekből, akiknek érzékük és hallásuk is van, gyermek fúvószenekart alakítottunk, Vágási István, a baróti Csala kürtje fúvósok karmestere oktatja őket. Van egy alapítványunk, Lármafa a neve. Pályáztunk és a nyert összegből megkezdtük a hangszerek beszerzését. Jól haladtak a fiatalok, már volt több fellépésük. Minden évben megtartjuk a falunapot, kis zenészeink is fellépnek, és a nyáron sem sokat vakációznak, próbálnak. Nagybaconban augusztusban fúvószenekari tábort szerveznek, ott is lesz szakképzés a más vidékekről ideérkező fiatalokkal közösen... Középületeink jól néznek ki, a kultúrotthon udvarán szabadtéri színpad is van. Tanulóink ünnepi műsorokat mutatnak be sátoros alkalmakkor, oktatójuk a mindenkori pedagógusi gárda, a központi emlékműnél is fellépnek minden év szeptember 26-án. A szárazajtai mészárlásra való emlékezés a település egyik legfontosabb eseménye.

Az emlékmű nem temető
A tanulók készséggel megmutatták az iskola udvarán álló emlékkopját. Minden gyermek tudta, örök időre az eszébe véste, hogy a kopja az egykori vérengzés helyén áll, ahol kegyetlen módon kivégezték a falu tizenhárom áldozatát, akik közül kettőt lefejeztek.
Az iskola előtt, a falu szívében bazaltoszlopokból épített emlékmű mellett díszcserje virít, színes virág nem övezi. Nem is kell ide, ez nem temető – mondták a helybeliek –, ez egy szomorú emlékhely, a legszomorúbb, amit valaha megért Erdővidék népe. Minden év szeptemberében Szárazajtán a Maniu-gárdisták 1944. szeptember 26-i vérengzésére emlékezik a falu és az áldozatok leszármazottjai.
Kelemen-Karikás Árpáddal, a református egyházközség lelkészével a felújított papi lakás udvarán találkoztunk régi kedves helyi ismerősök, többek között Henter Sándor gondnok társaságában, soros munkák végzése közben. Marosludas szülötteként segédlelkészi szolgálata után a maroscsapói szórványt pásztorolta, onnan hívta papjának a szárazajtai eklézsia. Tavaly szeptember 26-i prédikációjában az emlékműnél így összegezett: „Azok az emberek, akik 1944-ben a megbocsátás helyett a bosszúállás útját választva oltották ki tizenhárom helybeli életét, talán ma sem tennének másképp, hiszen emberi társadalmunk az elmúlt évtizedekben ilyen tekintetben nem sokat változott”. Elődje, az elköszönő Bartalis-Szélyes Pál lelkész pedig megfogalmazta a lényeget: „Úgy kell emlékeznünk a történtekre, ahogyan történtek. Valahányszor emlékezünk, imádkozunk, hogy az Úristen bocsássa meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. De elvárjuk, hogy a mi történelmünket is tiszteljék, és bármilyen nemzetiségűek, mások is bocsánatkéréssel emlékezzenek, hogy a szárazajtaihoz hasonló tragédia soha többé meg ne történhessen.”