Persze, Zalánpatak neve nem csupán attól röppent magasba, hogy a brit trónörökös éppen erre járt, s jókedvé­ben, amiért ilyen elragadó, lenyűgöző alakjában lelte meg azt, amit másfelé immár hiába keres, a helyiek nagy örömére hirtelen birtokot vásárolt, s be is rendeztette azt, megőrizve eredeti ízét, vonzerejét a tájnak, a környéknek. Zalánpatak híres volt már korábban is, sok neves, de még több névtelen vendég fordult itt meg, egyikük-másikuk be is költözött, többen csak hétvégeken, esetleg havonta, évente egy-két alkalommal fordulnak itt meg, feltöltődni jönnek, olyan friss levegőt szippantani, amely megsokszorozza az erőt, megacélozza az akaratot, s a megmaradás mámorával nemesíti a lelkeket.
Zalánpataknak többször is el kellett volna tűnnie, ha engedett volna a természet és az emberi világ támadásainak, ha feladta volna azt a lakhelyet, amelyet az egykor idetévedt, avagy idecsalt ősök felépítettek. Zalánpatakot 1692-ben említik először az okiratok. S milyen furcsa: az idejövők között sok volt a nem magyar nemzetiségű, németek, románok, s talán olaszok is fújták az üveget. A magyarrá válás gyorsan végbement, 1880-ban a teljes lakosság magyarnak vallotta magát. Egykoron volt közel négyszáz lakója is, ma azonban alig százhúszan térnek nyugovóra esténként, de a nyolcvanöt porta nem mindenikében gyújtanak fényt sötétedéskor.
Ennek a településnek a múltját, jelenét megírni, esetleg jövőjét vázolni csak az tudhatja igazán, aki onnan szakadt ki, vagy teljesen ki sem szakadt, aki másfelé is úgy éli meg zalánpataki mivoltát, mintha ott sétálna a falut átszelő kicsi patak partján. Lám, a brit trónörökös ritkán jelenik meg ott, s mégis olyanokat regél választott falujáról, mintha bölcsőjét is itt ringatták volna. Ezért is kell nagy elismeréssel fogadnunk a fiatal történész, Préda Barna kísérletét szülőfaluja rég- és közelmúltjának feltárására, aki nagy türelemmel és hozzáértéssel kutatta fel az ide vonatkozó adatokat, s olyan monográfia írásával lepett meg, amely különbözik a szokványostól, érzelmileg viszonyul mindenhez és mindenkihez, amiről és akiről könyvében említést tesz. Végeredményben nem is tehet másképp, hisz mindannak, ami itt megesett, közelebbi és távolabbi ősei, elődei mind részesei, résztvevői voltak, s amit rá örökségül hagytak, az a megingathatatlan akarat, a küzdelem értelmébe vetett hit, a közösség örömeinek, de gondjainak is felvállalása. A falu roppant érdekes története számos tanulsággal szolgál, megtudhatjuk, hogy hiába volt hatalmas erdőrengetegek közepén, hiába voltak járhatatlanok az utak, eljutott hozzájuk minden, ami az évszázadok során megkeserítette az életet, volt részük éhezésben, nincstelenségben, sztrájkoltak a kevéske bérért, s amikor mindennek vége szakadt volna, termőföldet varázsoltak maguknak. Nem kerülte el őket a két világháború szele, ebből a picinyke faluból átlagnál több volt a hősi halott, több ízben is menekülniük kellett a rengetegbe, de mindig hazatértek.
A szerző érdeme, hogy könyvében szinte lexikonszerűen szól mindazokról, akik fontosabb szerepet játszottak a lakosok életében, akik hírét vitték szerte a nagyvilágban ennek a roppant egészséges gondolkodású, igen erőteljesen magyar érzelmű közösségnek. A személyes élmények, a rokoni szálak egybefonása varázsolja a munkát amolyan érzelmes monográfiává. Ezt tetőzi aztán a dűlő- és víznevek felsorakoztatása, a titkokról árulkodó nevek pedig olyan helyszíneket elevenítenek meg, emlegetnek fel, ahol gyerekkorában maga a szerző is gyakran végignyargalászott, szénát kaszált és szárított, vadakra lesett, a szép szál erdei fák meséit hallgatta. És mindannyiszor meggyőződhetett arról, hogy a zalánpataki embernél nincs szorgosabb, a helybeli zenekarok – több is volt és van – muzsikájánál nincs fülbemászóbb zene, a nagymama kemencéjében sütött kenyérnél nincs édesebb.
Aki kézbe veszi a könyvet, s netán el is olvassa, az látatlanban is beleszeret Zalánpatakba.

Dr. Péter Sándor