– Forró nyarat szerezhetett önnek a két évtizednyi távollét után újra másodosztályba került szentgyörgyi futballcsapat...
– Bizony, főleg, mert igencsak szorít az idő. Még akkor is, ha a legutóbbi hírek szerint a bajnokság rajtját augusztus 6-ra halasztják. Sok tennivalónk van még a stadion két pályájának hitelesítésével, miközben a pálya nem a miénk, de még csak a városé sem, hanem a sportminisztériumé. Így minden módosításra Bukarestben kell rábólintani, holott a számlát mi álljuk. De mindenképpen megcsináljuk, főleg annak fényében, hogy Antal Árpád polgármester ígérete szerint, amint a város visszakapja a sporttelepet, két éven belül a környék legszebb, villanyvilágításos futballpályáját alakítják ki.
– Milyen sűrűséggel szokták megkérdezni: miért jó önnek, hogy ilyen mértékben nyakába vette a szentgyörgyi futball feltámasztásának ügyét?
– Sokan és sokszor megkérdezik, és valamennyiüknek azt válaszolom, hogy ez a hobbim. Valamennyi általam ismert üzletembernek van valamilyen hobbija, sokuknak a vadászat, ahol egy medve kilövése 10 ezer, egy elefánté 40 ezer euróba kerül. A lazítás, a kapcsolatépítés „áráról” nem is beszélve. Mások kaszinóba járnak, diszkókban ezreket fizetnek ki, hogy megigyanak egy-egy pohár tízéves pezsgőt. Nekem a futball a mindenem. Gyermekként húsvétkor a többiekkel együtt buzgón jártam locsolni, de míg a többiek biciklire vagy egyéb hasonló dolgokra gyűjtöttek, én a locsolkodáskor kapott pénzemet arra költöttem, hogy elkísérjem a szentgyörgyi csapatot az idegenbeli mérkőzésekre. A megtakarított összegbe általában belefért öt-hat kiszállás, ahová csak ismerős felnőttek társaságában engedtek el a szüleim. Most, hogy üzletemberként megengedhetem magamnak, hogyne áldoznám arra a csapatra a pénzemet, amelyet mindig csodáltam. Természetesen észszerű korlátok között, hiszen ez a hobbim egyetlen pillanatra sem veszélyeztetheti a cég, a családom biztonságát.
– „Elég” hálás-e a szentgyörgyi társadalom ezért az áldozatvállalásért?
– Vannak jó és rossz tapasztalataim egyaránt. A közönségnek nyilván nem lehet – és nem is feltétlenül kell lennie – tudomása arról, mennyi munka előzi meg a pillanatot, amikor szombat délután öt órakor néhány száz néző előtt kifut a két csapat a pályára. Ugyanakkor még vállalkozó ismerősök is sűrűn megkérdezik: nekem mi ebben a nyereség? Üzleti szempontból abszolút semmi, a kenyeremet már nem kell reklámoznom, amúgy meg nagyon drága lenne egy ilyen reklám. Ezzel szemben, amikor a Facebookon kalákát hirdettem az edzőpálya rendbetételére, mindössze öten jelentkeztek. Miután a feljutás szempontjából sordöntő, Râmnicu Sărat elleni mérkőzést követő ünneplésen legalább kétszázan itták a sört, köztük sokan olyanok, akiket az életben nem láttam még. Ha csak tíz százalékuk eljött volna kalákába, jóval előrébb tarthatnánk.
– Nagyjából hol húzódik az a  határ, amelyen túl már nem vállalná a szentgyörgyi futball finanszírozását?
– Nehéz lenne ezt pénzösszegként meghatározni. Tavalyig minden évben többet és többet teljesített a pékség, 2014-ben értünk az eddigi csúcsra, az­óta inkább stagnálunk, de ez tudatos. A csúcs napi húsz tonna kenyeret jelent, és nem szeretném túlnőni magamat, inkább a családdal, a futballal foglalkoznék többet a továbbiakban. Nem tervezem felvenni a harcot a piacvezető Vel Pitarral, azt szeretném, ha valaki Diószegi-kenyeret vesz a kezébe, ne az jusson az eszébe, hogy itt egy kenyér a sok közül, hanem a történet is, amely mögötte zajlik. Ezért nem is vagyok hajlandó belemenni az öt-tíz banis árharcokba. Kezdetben versenyekre jártam, díjakat nyertem, rekordokat döntögettem, franchise-rendszerben jelen vagyok Angliában, hasonló dolgokkal igyekeztem különleges identitást építeni. A továbbiakban ezt a szintet szeretném fenntartani.
– Milyen mértékben befolyásolja termékei kedveltségét a fogyasztói kíváncsiság, amely időnként más márkák felé fordul?
– Ezt a jelenséget igazából nem lehet kivédeni. A fogyasztóim 50 százaléka azokból áll, akik minden körülmények között hűségesek a Diószegi-kenyérhez. A következő 30 százalék nyitott minden újdonság iránt, kipróbálja az új termékeket, de legfeljebb öt százalékra tehető azok aránya, akik nem térnek vissza a mi termékeinkhez. A maradék 20 százalék ugyan értékeli kenyereink minőségét, de azt mondja: jöjjön már valami új, ne gazdagodjon tovább ez a Diószegi. Bizonyos mértékig emberi gyarlóság ez, ők azok, akiket ötbanis árelőny is képes befolyásolni. Egyszóval, van nekem 75 százaléknyi stabil vásárlórétegem, a maradék 25 százalékos résre kell folyamatosan új kuncsaftokat keresnem. Az új pékségek ezért a 25 százalékért versengenek, s ezzel magyarázható, hogy egy-egy ilyen árversenyben rendre belefulladnak ebbe a negatív spirálba. Én tisztelem a saját termékeimet, tudom, milyen alapanyagokból dolgozunk, mennyi munkát fektetünk be, s elvárom, hogy a vásárlók is megadják a kellő tiszteletet az átlagnál 20–30 százalékkal jobb minőségű, ugyanakkor reális áron kínált kenyereimnek.
– Milyen élete van egy sikeres magyar vállalkozónak a jelenlegi jogszabályi környezetben?
– Nincs könnyű dolga. A közelmúltban volt két olyan évem, amikor már-már úgy éreztem, hogy ebben az országban semmit sem érdemes csinálni. Helybeli „jóbarátok” feljelentése alapján a létező összes ellenőrző szerv ránk szállt, másfél éven át vizsgáltak bennünket a legapróbb részletekig. Hatalmas trauma volt, hiszen mi soha egyetlen kenyeret sem adtunk el feketén, de még az alkalmazottaknak adott kenyér után is adózunk. Mindezt a vizsgálatok is teljes mértékben vissza­igazolták, egyetlen megkérdőjelezhető eredetű lejt sem találtak a könyvelésünkben. Ennek ellenére pokoli érzés volt, ahogy jöttek, gyanakodtak, vizsgálódtak. Ellenőrzést tartottak 125 partnercégnél is – ugyancsak minden eredmény nélkül –, nekem meg szembesülnöm kellett partnereim jogosan felmerülő kérdéseivel, aztán meg vissza kellett nyernem a bizalmukat. S közben egyre inkább megroppant a hitünk, egyre többször mondogattuk, hogy amint vége lesz, adjunk el mindent, és húzzunk el ebből az országból. Aztán maradtunk.
– Az OSK futballcsapatával való törődés az adrenalin szinten tartását is célozza az ellenőrzési vihart követő „túl” csendes életben?
– Talán, de kétségtelenül se éjjelem, se nappalom, amióta a nyakamba vettem a csapat ügyeit. Igazából én is csak mostanában szembesülök, mekkora munka egy másodosztályú csapat és „tartozékai” – ifjúsági és gyerekcsapatok – fenntartása. Ahogy azonban a cégemmel sikerült eljutni erre a szintre, úgy a futballcsapattal is be akarom bizonyítani, hogy képes vagyok hasonló teljesítményre. Persze nincsenek olyan álmaim, hogy az első háromba kerüljek, ahogy a pékséggel, de egy tisztességes alapokon, jól működő klub megvalósítható. Ennek érdekében a cégből származó osztalékomat teljes egészében a csapatra fordítom, de még így is van egy 100 ezer eurós rés a költségvetésen. Még úgy is, hogy ígéret van rá, a helyi önkormányzat is beszáll évi 200 ezer euróval. Egy középmezőnybe igyekvő másodosztályú együttes fenntartása ugyanis nagyjából évi 550 ezer euróba kerül.
– Nem tart tőle, hogy maga alá temeti a korrupciótól átszőtt román futballvilág?
– Mivel ugyanolyan átláthatóan gazdálkodunk, akárcsak a cégnél, nem félek ilyesmitől. Egyelőre azonban nincsenek túl rossz tapasztalataim a bukaresti futballvilágról. Mi a harmadosztályban sem próbáltunk megvásárolni egyetlen bírót vagy játékost sem, s ennek a híre immár szétgyűrűzött a futballtársadalomban, mi több, egyfajta tekintélyt is szereztünk ezzel a magatartásunkkal. Némileg fehér hollóként igyekszünk visszahozni valamennyire a játék örömét, tisztaságát, hogy ne kizárólag a pénzről, fogadásokról, különböző machinációkról szóljon. Ezért nálunk nincsenek ezer euró fölötti fizetések, a tisztességes fizetés viszont biztonságosan és garantáltan érkezik, cserébe pedig a pályán kívüli életben is elvárásokat támasztunk a játékosokkal szemben. Úgy tartom, a kenyérrel elért sikereim a futballvilágban is köteleznek.

DIÓSZEGI LÁSZLÓ
Vállalkozó, 1971. december 16-án született Sepsiszentgyörgyön, nős, felesége Éva. Iskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem menedzsment szakán diplomázott 2010-ben. Cégét, Románia egyik leg­elismertebb pékipari vállalkozását, a Madexport Kft.-t 2002 óta vezeti. Díjak, elismerések: Románia legjobb kenyere (2009, 2011), 2. hely A nemzet kenyere versenyen (2011), Pro Alimentis Hungariae díj (2016). 2012 óta 97,5 kilós kenyérrel tartja a világrekordot. A másodosztályú bajnokságba idén feljutott OSK futballklub alapítója (2011), elnöke, első számú finanszírozója.