Az sem mindennapi, hogy valaki egészségben megérje a száz esztendőt, de az már biztosan ritka eset, hogy ez alkalommal táncra is perdüljön, és saját énekének ritmusára megforgassa a felköszöntésére érkezett elöljárót. Sepsiszentgyörgyön azonban sok érdekes esemény történik, és most már azt is fel lehet jegyezni a krónikába, hogy a 2016. július 19-én száz évet töltött Kala Rozália a Kender utcai otthonában némi beszélgetés után minden teketória nélkül felkérte Antal Árpád polgármestert, és két nóta elejét is eltáncolta vele.
Nem várt zenére, ő maga fújta a szöveget is. Családjának közlése szerint régebbi – egyik dédunokájának kicsengetésén, még Albert Álmos városvezetői mandátuma alatt megfogalmazott – vágya volt, hogy megérje a száz évet, és táncoljon a polgármesterrel. Azóta minden ünnepen ezt kívánták neki, és most, hogy teljesült, valami egyebet kell kitalálni...
Kala Rozália Sepsiszentgyörgyön született, és mindig is itt élt. Egy fia, két unokája és két dédunokája van, a kisebbik is egyetemet végzett már. 45 évet dolgozott a textilgyárban, meggyőződéssel állítja, hogy jó munkaközösségben. Kender utcai kis házukat az ötvenes években építették a férjével, azóta annyit korszerűsödött, hogy fa helyett gázzal fűti a csempekályhát; a kapu előtt most aszfaltoznak. A vizet nem vezették be, az udvari kútról hordja be mindennap, ami neki kell. Habár a fia és a menye is hívta, nem költözött hozzájuk az általa minisztériumnak nevezett tízemeletes tömbházba, továbbra is egyedül lakik; kicsit fáj a lába, de más panasza nincs. Elmondása szerint gyermeke, menye, unokái, dédunokái is mind nagyon szeretetre méltók, férjével is jó életet éltek: ügyeltek magukra, egymásra, a munkát rendesen elvégezték, a barátságokat megbecsülték. Régebb állatokat is tartottak, sokat kirándultak az Erős oldalba, Sugásfürdőre, vidám társaságokba jártak. Éltek jót is, rosszat is, de több jót; legnehezebb a második világháborúban volt, mikor egyedül maradt a gyermekkel, a férje hét évig odavolt, még Szibériát is megjárta mint hadifogoly.
– Ügyeltem a fiamra, magamra, dolgoztam, fenntartottam a családot – meséli. – Egyszer megyek ki az utcára, jön egy sovány, rongyos ember, nekem szalad, megölel, megcsókol... Megfürösztöttem, átöltöztettem, éltünk tovább szépen. Később gyomorrákot kapott, 1986-ban, 71 évesen meghalt, de a temetés napján született az egyik unokám... Kívánom, hogy mások is megérjék a száz évet. A hosszú élet titka? Nem is tudom. Szerettük egymást, szerettem mindenkit, és mindenki szeretett engem. Azt tudom tanácsolni másoknak, hogy az üveget keveset fogdossák, inkább dolgozzanak, becsüljék meg magukat és embertársaikat.
