Magyarország Mária országa. Ebbe minden kislány és anya beleszületik, és ehhez méltó módon, ekképpen nevelkedik fel a Kárpát-medencében, vagyis az anyaság a legfőbb érték egy nő életében. Ezt nem ő találta ki, az anya. Ő, aki anyává lesz, nincs is erre hatással, az anyaság akarása nincs rábízva. Ha netán nem akarná az anyaságot, akkor annak általában nem lesz jó vége. Fájdalommal, lemondással jár az anyaság megtagadása, ugyanakkor más szempontból minden ember lehet anya, aki gyereket nevel, így egy férfi is, de erről majd később.
Amikor anya lettem, még meg sem fogantak a gyerekek, már elkezdődött számomra az anyaság lebontása, Mária szeplőtlen fogantatását kénytelen voltam újraértelmezni. 33 éves voltam, és hetente jártam fel Budára az Istenhegyi útra egy klinikára injekciókért.
A gyerekek először is nem sikerültek, így eleve nem lehetett sikeres az anyakultusz az életünkben. A szeplőtlen fogantatásuk egy műtőasztalon történt, és ez a párommal együtt sok örömöt és megannyi aggodalmat hozott az életünkbe, amikor összeértek és szaporodásnak indultak a petesejtek, kiugrottunk a bőrünkből. Vajon mi jön még? Ferdék lesznek? Szeplősek, sánták, ducik? Kövér kis hájangyalkák? Betegek? Vagy csak simán szemüvegesek? Szopnak majd és fejlődnek, egyáltalán, az ilyen babák emberek?
Az ikreink koraszülöttek lettek, inkubátorban aludtak el először, nem kiságyban. Alig kaptak levegőt, és csöveket dugtak a fejük tetejére, amit gézzel tekertek be. Azon át táplálkoztak. Mi meg boldogan kopogtunk be az akváriumuk átlátszó üvegén. Ez volt az anyaság első csírája, az a boldog zörgés, sosem felejtem el, még mindig az ujjam végében érzem, ahogy odakoccan, a körmeim is bizseregnek, ha rá gondolok. Hát mégiscsak szent dolog az anya, ez a másik anya is, aki a kórteremben kapta be a legyet. Hogy nekünk egyáltalán gyerekünk lehetett, abban semmi magától értetődő, természetes vagy tradicionális nem volt. Mária elszállt az életünkből, arca, hangja és angyalai is eltávolodtak. S mégis, fent jártam az egekben, amikor úgy hívott először a nővér a kórházban, hogy anya. Mintha egy másik máriaság is létezne. Egy kisbetűs, de annál valóságosabb.
„Nem Svédországban vagyunk, anya”, mondta a kórteremben, az inkubátor mellett a fehér köpenyes orvos, amikor két nappal a szülés után megkértem, hadd vegyem végre ölbe az ikreket. „Nálunk ezt még nem lehet. Örüljön, hogy élnek, most arról szól az anyaság, egyáltalán életben maradnak-e a picik. Ez Mária országa, nem a nyugati feministáké. Maradnak szépen az inkubátorban, integessen nekik, azt is érzik.”
Hát tényleg nagyon picik voltak, mint két liter tej, akkorák.
Teltek a hetek, minden jóra fordult. Hazavittük őket, bőgtek, ettek és híztak. Lassan fordulni és járni kezdtek, szoptak eleget. Senki soha nem fejlődik annyit, mint egy kis ember az első évben. Életem legnehezebb és legboldogabb időszaka következett, az ellentmondás, ami az anyaság minden pillanatát átszövi, teljesen kicserélte a sejtjeimet. Karom, lábam, ölem és az egész gondolkodásom, még a nyelvem is megváltozott. A hajam és a körmeim is másképp álltak. Csak a feminizmusban való hitem nem, mert hogy én már egyáltalán nem ugyanaz a nő voltam, mint az anyám, ebben egészen biztos vagyok. (Anyám a szocialista szupernő tipikus esete, három gyerekét nehéz fizikai munka mellett nevelte fel, de róla most itt nincs hely beszélni, egy regényt írtam róla Sovány angyalok címmel.) Még magammal sem lehettem azonos, hiszen a gyerekek születése előtt fogalmam sem volt, mi történik majd velünk.
Nem volt miről írnom, mert csak velük voltam. (Amúgy is, a magyar irodalomban teljesen hiányoznak a szülésről és a fiatal anyaságról szóló szövegek. A szülést több évszázadon át úgy ábrázolták íróink, hogy amikor egy baba a világra jött, becsukódott a hálószobaajtó, bement a bába, kihozta a csecsemőt, és amikor az felsírt, a következő hír legtöbbször a kismama halálhíre volt. A nők a szülésük után kiíródtak a regényekből.) Feljegyeztem néhány szót, aztán mondatokat, mintha blogot írtam volna, nem regényt, esszét vagy novellát. Cetliket rakosgattam a pelenkázón, volt, hogy négykézláb fogalmaztam, vagy a derekam nyújtása közben jött a mondat.
Gyerekek lógtak a fejemen, a fülem mögött ültek és egész nap a melleim után sírtak. Az anyaságról az anyaságban éppen csak töredékeket lehet mondani és mellérendelő szerkezeteket használni. Számomra ez az anyaság feminizmusa, vagyis a feminizmus az anyaság: mert ebben az évben, vagyis az első közösen töltött évben a gyerekekkel végleg eljött a pillanat, hogy az élet kezdetét, a lánnyá és a nővé válásom minden percét újraéljem: született egy kislányom és egy kisfiam, akiket lánnyá és fiúvá tettem, én pedig megszültem az anyát, aki én voltam.
De az már nem ugyanaz az anya. És az anyaság is más. Ez már nem anyám anyasága. És nem is Mária országa. Új anyasággal nézek szembe, ott van a tükörben, fáradt és görnyedt. Néha meg csak nevet, mosolyog és becéz. Szépen darabokra szedem az anyát, hogy újra felépítsem. Mária háta görbe, mert fáj a dereka, Mária ír és nem csak szoptat, Mária könnyezik, mert az anyaság fájdalommal jár.
Mária szuperszonikus: minden porcikája csupa aggódás és különös játék, együtt egyszerre, közösen a gyerekekkel, még a bőrünk is azonos volt. Pont úgy és ugyanakkor, két érzés kavalkádja egyazon pillanatban. Könnyei igazából örömkönnyek. Aztán fájdalomcseppek. Kilőtték az űrbe, de hamar visszahull, ez az anya, a másik Mária egyhamar a valóság talaján landol. Földön járó, néha ordító, máskor szelíd angyal. A gyerekek nem engedik ki a markukból, szájukkal és kezükkel is anyába kapaszkodnak, csüngnek meleg, izzadt, hájas testén. Az anyaságnál nincs görcsösebb és felszabadítóbb érzés a világon. Úgy is mondjuk, megírhatatlan.
