– Számodra milyen volt ez az egyhetes edzőtábor Sepsiszentgyörgyön? Hogy érezted magad?
– Nagyon jól éreztem magam, viszont fáradt is vagyok, mert dolgozni jöttünk, amit meg is valósítottunk. Az, hogy visszajöhettem Erdélybe, elsősorban nosztalgikus élményekkel tölt el, mert utoljára tíz éve voltam edzőtáborban. Akkor is nagyon jól éreztük magunkat, és akkor is nagyon meghatott, megfogott mindenkit, hogy ennyire szeretnek minket. Más, amikor olvasunk Erdélyről és az itteni magyarokról, de teljesen más, amikor testközelből érezzük, hogy mennyire erős a magyarságtudatuk az ittenieknek ilyen körülmények között.
– A Brassói Korona elleni mérkőzésen visszafogottabb játékkal is 15 góllal nyertetek. Te hogyan látod?
– Azt azért látni kell, hogy más bajnokságokban edződünk, illetve mások a céljaink is. A Bajnokok Ligájában minél tovább szeretnénk jutni, azért harcolunk, hogy ott legyünk a legjobb nyolc között, aztán ott akár még a Final Four is összejöhet, illetve a magyar bajnokságban az első-második helyek egyikét szeretnénk megszerezni. Ehhez pedig olyan játékosaink vannak, akik képesek erre, és olyan munkát végzünk, ami jobb, mint amit a Brassó tesz.
– Hogy tetszett a szentgyörgyiek szurkolása? Számodra amúgy mennyit számít a szurkolás?
– Nekem nagyon sokat számít. Az esetek többségében pozitív, amikor biztatnak, szurkolnak, és tényleg olyan, mintha lenne velünk még egy játékos a pályán. Az évek során, amikor kellett, és bajban voltunk a mérkőzéseken, sokat jelentett, hogy a szurkolók támogattak minket, és mi úgy is kezeljük őket, mint egy játékost, mert összetartozunk.
– Ha visszatekintünk sok-sok évvel korábbra, hogy lett a kis Szucsánszkiból kézilabdázó?
– Senki nem erőltette. Apukám és anyukám is alacsony osztályban, hobbiszinten kézilabdázott, én pedig ebben nőttem fel. Sportiskolába jártam, ahol úsztam, versenyszerűen atletizáltam, aztán kipróbáltam különböző labdajátékokat, ilyen volt a röplabda, a labdarúgás. Aztán valahogy mégis a kézilabda fogott meg. Az úszást és az atletizálást is azért hagytam abba, mert egy idő után nagyon unalmassá vált. A csapatjáték teljesen más, mert ott nemcsak önmagunkért, hanem a csapatért is dolgozunk. Persze, nagyon sok mindent fel kell áldozni a siker érdekében, de megéri.
– Ezelőtt tizenegy évvel a Fradi és a Vasas is megkeresett. Miért döntöttél úgy, hogy a folytatásban inkább a zöld-fehér mezt öltöd magadra?
– A Vasas akkoriban még több pénzt is ajánlott – igazából olyan 10–20 ezer forintról beszélünk, ami nem nagy összeg –, de apukám azt mondta, gondoljam át jól, hogy egy Ferencváros vagy egy Vasas kispadján szeretnék ülni. Hamar egyértelművé vált számomra, hogy a Fradit választom, és szerencsémre nem úgy alakult, hogy a kispadon kellett ülnöm. Sok minden múlik a szerencsén, és kis dolgok változtatják meg az életünket.
– Mára te lettél a Ferencváros női kézilabdacsapatának arca, igazi vezéregyéniség vagy, így mindenki téged kérdez. Könnyen beletanultál a nyilatkozásba?
– Amikor a Ferencvároshoz kerültem, a csapat számtalan kiváló játékosból állt, ilyen volt például Tóth Tímea, Kökény Beatrix, Farkas Ágnes, Siti Eszter, Szarka Éva és Takács Gabriella, akiktől nagyon sokat tanultam. Én a Kőbányai Spartacus együttesétől igazoltam a Fradiba 2005-ben, ami hatalmas változást hozott az életembe. Nem nézem le a Spartacus csapatát, mert régen nagy klub volt, és számtalan nagy játékost kitermeltek, de olyan mérkőzéseket játszottunk, hogy csak az ellenfél szurkolói voltak a teremben. Utána olyan helyre kerültem, ahol már az első bemutatóedzésünkre több ezer ember volt kíváncsi, és számomra ez teljesen más világ volt. Bele kellett tanulnunk, ha mondjuk fiatalon elmentünk szórakozni, akkor úgy viselkedjünk, hogy a Ferencváros játékosai vagyunk, ne hozzunk szégyent a nemzet csapatára. Ezt most próbáljuk átadni a fiataloknak, mert fontos, hogy megértsék, mit képviselnek, fontos, hogy kineveljük a jövő magyar kézilabdázóit, és ha esetleg eljönnek Erdélybe, akkor szeressék őket az itteni magyarok. Azért nem alapozunk a külföldiekre, mint a Győr, a Veszprém vagy a Szeged, és építünk többnyire magyar játékosokra, mert azt akarjuk, hogy ne csak az elkövetkező öt, hanem ötven, száz év múlva is legyen Ferencváros.
– Nagyon jó csapatotok van, de azért néha beleszaladtok egy-egy vereségbe. Hogyan teszitek túl magatokat rajtuk? Mennyire nehéz magatok mögött hagyni?
– Nehezen dolgozzuk fel. Az előző idényben megtörtént, hogy nagyon elvert minket a Győr, nem is egyszer és nem is kétszer. Viszont azt is látni kell, hogy tavaly kezdtük el a norvég–magyar edzésformát, és tavaszra kijöttek a hiányosságok. Persze, benne volt ebben egy olyan világbajnokság is, amelyből nagyon rosszul jöttünk ki, ami a magyar játékosokat pluszban megfogta. Itt jön be az, hogy mi magyar játékosokra építünk, és jó pár válogatott játékosunk van, így ez még jobban rányomta bélyegét az egészre. Az ETO csapatából most a brazilok, a hollandok és a norvégok ott vannak az olimpián, ezzel pedig el is mondtam a Győr gerincét. Nagyon nehéz egy világválogatott ellen játszani, és nagyon nehéz egy pályafutást úgy végigvinni, hogy mindig valakinek az árnyékában van a csapatod. A feltételeink nem ugyanolyanok, ezért tényleg csak ritkán van arra esély, hogy bajnokok legyünk, ahhoz az is kell, hogy a győriek rossz napot fogjanak ki, mi pedig a csúcsra legyünk járatva.
– Eszedbe jut néha, milyen hosszú utat jártál be, amíg a Fradi csapatkapitánya lettél?
– Persze hogy gondolok rá. Amíg fiatalabb voltam, nagyon nehéz volt, mert sok lemondással jár, nincs szabad hétvége, barátokat veszít el az ember. Persze, akit elveszít, az talán nem is volt igazi barát, de így visszagondolva eddigi karrieremre, azt mondom, hogy megérte, mert egy kupa vagy egy bajnoki tál felemelése mindenért kárpótol. Az emberek néha csak azt látják, hogy sok pénzt keresünk, és milyen jó a kézilabdázóknak, de azt kevesen tudják, hogy tavaly mindössze három szabadnapunk volt, és az is karácsonykor. Ha az a helyzet áll fenn, hogy december 29-én meccsem van, akkor ez azt jelenti, hogy 26-án már edzenem kell. Sokszor a barátok sem értik meg, hogy miért vagyok feszült hét elején, ha csak hétvégén van mérkőzésem. Nagyon sok szép emlék köt a Fradihoz, persze vannak rosszul sikerült meccseim is, viszont mindig sokkal több a pozitívum.
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy 2015 legjobb magyar női kézilabdázójával beszélhetek. Milyen érzés volt ez neked?
– Nagyon jó érzés. Hatalmas elismerés, hiszen a szakma választja ki az aktuális év legjobbjait. Visszaigazolás, hogy megéri szenvedni. Van, amikor úgy érzi az ember, hogy edzésen azt az egy percet már nem biztos, kibírja, de olyankor mindig azt jut eszébe, hogy meg kell csinálni, mert ha az egyik mérkőzésen az utolsó percben még valami nagyon nagyot kell alkotni, készen kell állnia rá.
– A két utolsó világverseny nem alakult olyan jól a válogatott számára, ahogy elterveztétek: a 2014-es Európa-bajnokságon 6., a 2015-ös világbajnokságon pedig a 11. helyen zártatok. Így visszatekintve te hogyan látod?
– Ez az egész nagyon bonyolult. Szerintem teljesen a formaidőzítésen múlt. Az a helyzet is fennállhat, hogy a csoportmérkőzéseken rosszul játszunk, de a kieséses szakaszban olyan ellenfelet kapunk, amelyet simán legyőzünk. Montenegró mögött csoportmásodikként jutottunk tovább, a nyolcaddöntőben pedig a lengyelektől egy góllal kaptunk ki (szerk. megj.: 24–23), végül pedig a tizenegyedik helyen zártunk. Szerintem egy vb könnyebb, egy Eb pedig nehezebb, mert sokkal több a jó csapat. Nagyon rossz érzés, hogy most nem vagyunk kint Rióban, de azért azt is kell látni, hogy ha a legjobb nyolc között végzünk a világbajnokságon, akkor selejtezőt kellett volna játszanunk, amely szintén nem lett volna egyszerű. Tényleg sajnálom, mert a pályafutásomból valószínűleg kimarad az olimpia. Rossz megélni, és nehezen teszem túl magam rajta.
– December 4. és 18. között Svédországban lesz az Európa-bajnokság. Magyarország ellenfele a C-csoportban Montenegró, Dánia és Csehország. Hogy látod a válogatott esélyeit?
– Úgy gondolom, pont azért, mert nem vagyunk kint az olimpián, esélyesek vagyunk. 2012-ben a szerbiai kontinensviadalon bronzéremmel zártunk, és most is látok esélyt az éremszerzésre. Egy olimpia után a csapatok elkezdenek fiatalítani, viszont a húzó játékosok fáradtabbak. Az új edzővel még nem dolgoztunk együtt, de most lesz augusztusban az első edzőtáborunk, ahol majd meglátjuk, mire vagyunk képesek.