Egészen olyanok, mint az ötvenes-hatvanas évek módija: magas sarok, teli talp, virágmintás műanyag felsőrész. Ha jól megkeresném, valamelyik láda mélyén eredetijét is megtalálnám, édesanyám szinte használatlan süllyesztette el egy majdnem bokatörés után, azzal az életre szóló tanítással kísérve tettét: fiam, a divatok jönnek és mennek, de egészsége csak egy van az embernek. Nem is hódolt soha az éppen aktuális trendnek, sem ami a viseletet, sem ami az emberi viszonyulásokat illeti. Élete végéig kevés barátja volt, azokat nem érdek, hanem érték szerint válogatta meg.
Vissza-visszatérő motívum a kommunista rendszer jótékony megidézése is. Hogy bezzeg akkor jó volt az élet, nem volt munkanélküliség, a fizetésből milyen jól ki lehetett jönni. Persze, hogy elég volt mindenre a havi fix, hiszen jóformán semmit nem lehetett kapni a boltokban. A többórás sorban állásokat, a „racionalizált“ élelmiszer-ellátást és legfőképpen a szellem szabadságának hiányát hajlamosak feledni a bezzegező emlékezők, bár ahogy elnézem a Ceauşescu-féle sokoldalúan fejlett szocialista rendszer után ácsingózókat, a szólásszabadság hiánya, a szigorúan ellenőrzés alatt tartott gondolkodás a legutolsó, ami fáj nékik. Nem kedvesek számomra az ilyesfajta nosztalgiázók, miként a dicstelen kimúlt kommunizmusra sem tudok felhőtlen boldogsággal emlékezni. Hogy most mégis előbújt a múlt homályából ama feledésre ítéltetett kor, az egy gyászjelentésnek köszönhető. Nem, nem az utolsó kommunista ideológus szenderült jobb sorsra, sem a kommunista utódpárt felett nem kell tort ülni, hanem azoknak az időknek egyik irigyelt eszköze, az álomvilág terjesztőjének ritka s ezért nagy becsben tartott kellékének elmúlásáról szól a hír. Arról a bizonyos gépezetről van szó, melyet a nyolcvanas években oly nagy áhitattal csodált minden halandó: az agyhalálra ítéltetett alattvalóknak olykor ritka szellemi táplálékot szolgáltató videolejátszóról. Melynek birtoklását nem nézte jó szemmel az álmokra is éberen vigyázó rendszer, lassan mégis beszivárgott ide is, oda is, szinte mindenkinek akadt egy az ismeretségi körében vagy a barátja barátjának barátjánál, ahová néha el lehetett menni filmet nézni titokban, rejtve, mint összeesküvőknek a konspirációs gyűlésekre. És néha tényleg úgy érezte az ember, mintha államcsíny résztvevője lett volna, pedig csak menekült a valóságtól valamely mozi kitalált történetének világába. Persze, mindazt csak önmagában átélve, ódzkodva bármiféle véleménynyilvánítástól, hiszen az ajtótokban ott lapult a nem orwelli, hanem nagyon is valóságos gondolatrendőrség poloskája.
Hősidők lettek volna? Valamilyen szempontból mindenképp, hiszen kétségtelen, a kommunista blokkban a videó az egyén öntudatra ébredésének folyamatában meghatározó szerepet játszott. És most ez a szerkezet vált végképp a technikatörténet múzeumának tárgyává: a videolejátszók gyártásának utolsó mohikánja, a japán Funai Electric cég bejelentette, nem készít több VCR-t. Egy jó tanács azonban a családi felvételes videokazetták tartalmát rég korszerűbb adathordozókra átmenekítetteknek: ne dobják ki a szalagtekercses dobozkákat. Talán valamikor a nosztalgiahullám feléleszti még a videót, akárcsak a lemezjátszót és a walkmant. Vagy a telitalpú, magas sarkú cipőt, melyben idétlen tipegnek ugyan a lányok, mégis örökre szépek maradnak.