Édes nagyapóka lelkem, bizonyosan már sok történetet olvasott, sőt, tán írt is, amelynek a tanulsága, hogy aki másnak vermet ás, maga esik belé. Hogyne, hiszen már én is oly sokat olvastam ezzel a bölcs tanulsággal, hogy a könyökömön jönnek ki a „másnak vermet ásott, s maga esett belé” történetek, de azért magam is írok egy effajtát, amelynek lefolyását a két szememmel láttam. Íme:
Gyönyörű szép, verőfényes őszi nap volt. Cenci néni rózsadombi kertjében elmerengve sétáltam békére buzdító versen gondolkozván, amelyet az általam alapított Pax (vagyis béke) önképzőkörben terveztem felolvasni, mert tetszik tudni, nagyapóka lelkem, a gimnáziumban békebarát osztálytársaimmal megalapítottam a Pax önképzőkört. Természetes, hogy azóta különösen nagy érdeklődéssel figyelem úgy az embereket, mint az állatokat, s látva látom, hogy az egyik 19, a másik egy híján 20, irigy az ember is, s irigy az állat is. Ez is, az is irigyli a másik szerencséjét, boldogulását, ahelyett, hogy örülne, s higgye meg nagyapó, hogy ebből az irigységből támad a legtöbb veszekedés, verekedés, támadnak a háborúk is.
Ímhol a példa: Cenci néni Cirmos cicája, akiről nemrég írtam meg, hogy nem szándékosan, de halált okozóan fújt a kedves Mandika kanárira, a fent jelzett verőfényes őszi napon az ablak előtti padon süttette magát a nappal.
Hogy ezen mi irigyelni valója lehetett Pufinak, az előttem örök rejtelem marad. Mert, ugye, a dolgától Pufi is lefekhetett volna a padra vagy ennél inkább a puha gyepre, s versenyt süttethette volna magát az áldott nappal.
– Úgy? – vakkantotta halkan Pufi – Délutáni álmot szeretne aludni őnagysága? Hiszen várj csak, mindjárt elaltatlak én!
Cirmos tényleg épp elszenderült, de még nem aludt, fel-felnyitotta szemét, s amint megpillantotta Pufit, az ő örökharagosát, nyomban fölkelt, s egy ugrással a pad túlsó végén termett.
– Mit!? – vakkantott most már haragos-hangosan Pufi – Azt hiszed, megugrasz előlem? Csalódol, drágám! Akkor te nem ismered Pufit.
Hiszen az lehet, hogy Cirmos nem ismerte Pufit, de az már bizonyos, hogy Pufi úr ismerte Cirmost, aki csak arra várt a pad lefelé billent végén, hogy Pufi nekiugorjon a másik végének, s abban a pillanatban leugrott az édes anyaföld kebelére.
A szamár Pufi, ahelyett, hogy egyenesen utána iramodik Cirmosnak, nosza, nekiugrik a felbillent padnak, abban a szentséges szent hitben, hogy csak meglöki a padot, s az fejbe csapja Cirmost.
Bezzeg, hogy ennek éppen az ellenkezője történt, édes nagyapókám, s a visszabillent pad úgy fejbe sújtotta Pufit, hogy nagyot nyekkenve terült el az édes anyaföld kebelén, s ráadásul a pad két lába közé szorult a nyaka. Még ma is ott vinnyogna Pufi, ha én ott nem gondolkozom a békére buzdító versen, de természetesen én nem tartozom azok közé az emberek közé, akik ilyenkor azt mondják: úgy kell neked – s kárörvendve tovább haladnak, hanem szépen kiszabadítottam a Pufit a rabságból, s csak ennyit mondtam neki szelíden: – Látod, látod, úgy jár az, ki másnak vermet ás: maga esik belé.
A másolat hiteléül:
Elek nagyapó
