Ilyen hálával készülnek ünnepre a sepsiszentgyörgyi belvárosi református gyülekezet hívei, amikor a vasárnapi istentisztelet alkalmával templomuk felszentelésének 20., gyülekezetük fennállásának 35. évfordulóján mondanak köszönetet a történelem Urának azokért az áldásokért, amelyek által valóságosan is megmutatkozott a gyülekezetszervezés és a templomépítés nehéz és küzdelmes, de annál szebb munkájában. Mert emberé mindig a munka, de Istené az áldás.
Ezzel a meggyőződéssel végezte szolgálatát 23 éven keresztül nt. Pap Sándor, a gyülekezet első lelkipásztora is. A nyolcvanas évek vészterhes időszakában állandó ellenszélben kellett pásztorolnia és összekovácsolnia a frissen alakult gyülekezeti közösséget, miközben egyetlen percig sem mondott le a belvárosi reformátusok nagy álmáról: hajlékot építeni Istennek. Az ő tollából származik az egyházközség históriás könyvében 1989. december 22-én kelt bejegyzés: „Isten levette rólunk a kommunizmus jármát. Szabadok vagyunk! Nem kell már szépnek s jónak mondanunk azt is, ami nem tetszik.” És innentől kezdve léphetett a gyülekezet a megvalósítás útjára, amely aztán 1996-ban teljesedett ki a megépült templom felszentelésével.
Az eddig megtett utat ismerteti dr. Kinda Eleonóra vallástanárnőnek erre az alkalomra megjelentetett kötete, amely összefoglalja egyrészt az emberi munkát, másrészt hűen tükrözi Istennek az ő népe életében megmutatkozó áldásait, és amelynek bemutatása egyik színfoltját képezi majd a hálaadó istentiszteletnek. Egy olyan alapos forráskutatás nyomán született igényes, követhető és olvasmányos könyvet vehet kezébe az olvasó, amely lényegében elénk vetíti az egész sepsiszentgyörgyi reformátusság múltját, de különösképpen a belvárosi gyülekezet szervezésének, életének és a templomépítés folyamatának részleteit.
A belvárosi református templom megépülése óta eltelt két évtized talán nem olyan hosszú idő. Sőt, mondhatni, a történelem eseményeinek sorában mintegy beleolvad az észrevehetetlenségbe. De hogy ne így legyen, arról gondoskodnak azok, akik részei és alakítói lehettek a belvárosi gyülekezet rövid történetének. Joggal nevezhetjük őket – a munkában elöljáró presbitereket és a jó lélekkel, vállat váll mellé vető gyülekezeti tagokat egyaránt – Isten munkatársainak az ő Anyaszentegyházának építésében. Ők azok, akik most megállnak a múlt és a jelen találkozási pontjánál hálát adni az isteni kegyelemért, és ott lesznek talán gyermekeik, unokáik is átvenni és a hit erejével továbbvinni atyáik örökségét. Mert a történelem alakítóinak lenni nagy kiváltság, de Istentől kapott felelősségteljes szolgálat is egyben.
Sánta Imre