Talán ezért is lepett meg, hogy az egyik szakiskola harmadéves, tehát végzős tanulóinak kicsengetése a diákokon és szüleiken kívül senkit nem érdekelt. Nem képviseltette ott magát sem a tanfelügyelőség, sem az önkormányzat, még a szakvállalatok sem, amelyeknek kapuján e fiataloknak előbb-utóbb be kell lépniük. S milyen csendben, szinte titokban folynak, folytak a szakvizsgák...”
És következik a Közgazdasági és Közigazgatási Szak­líceum követendő példája, miszerint a vendéglátóipart választók a magyarországi Schnitta Egyesület meghirdetett vetélkedőjén elnyerték a pálmát.
A régi-új tanár úgy gondolja – velem együtt –: érdemes lenne közhírré tenni, hány diákunk szakvizsgázott sikeresen a szakkollégiumokban, hányan próbálnak szakdiplomát szerezni a szakmunkásképző osztályokban. E gondtalan vakációs, diáktáboros, falunapos, olimpiás napjaimban is aggódtam, képzelődtem azon, hogy vajon nem maradnak-e betöltetlenül vagy üresen a kilencedik osztályok termei az egy hónap múlva kezdődő tanévben. Igen, a háromszéki magyar szakoktatás hogyan továbbja okán forgolódom ágyamban is.
Mert a megyei turizmust fel kell futtatni, s kellenek a fiatal pincérek, szakácsok, a több nyelvet beszélő ki- és felszolgálók vendéglőinknek, szállodáinknak! De tudom, hogy keresik a hirdetésekben a traktoristát és a gépkocsivezetőt, a villanyszerelőt, az autószerelőt és a nehézgépjavítót, a lakatos- és kovácsmestert, a gáz- és vízszerelőket, a hegesztőket. Az arató-cséplő gép, bármilyen mezőgazdasági gép és eszköz is javításra vár.
Sajnos, kihalófélben a mesterséget szerető és értő nemzedékem. A legnagyobb elégtétele egy fiatal szakmunkásnak, ha házhoz hívják javítani, és azt köszönet s fizetség fejében el is tudja végezni. Főként szülőföldjén!
Ferenczy L. Tibor