Nyár van és meleg, szinte már kibírhatatlan, perzselő hőség.
Vártuk, hogyne vártuk volna ezeket a meleg napokat, de még jobban azok, akik most gyűjtik be munkájuk, szorgalmuk gyümölcsét, mindennapi kenyerünk magjait. Ez a telt csűrök békéjének ideje...
Igen, telnek a csűrök, a padlások, a színek a gyönyörű árpával, hamarosan meg a búzával, amely hál’ istennek az idén is jól ereszt.
Eszembe jutnak a régi nyarak, a vidám gyermekkor számtalan képben jelenik meg előttem. Valamikor az ’50-es évek végén nagyapám indult a lovakkal, Szellővel és Betyárral a mezőre. Alig vártam, hogy mehessek vele, gyorsan másztam a saroglyába. Szaladtak a lovak, kapaszkodtam a kocsiderékban, de a szekerezés mindent megért. Emlékszem a kökénybokrok árnyékára, a dűlőutak közepén a magas fűre, az ostor bőrcifrájára, a piros fonálra, amit rontás ellen a szíjába fontak. Megelevenedik a lovak bőrének rándulása, ahogy a legyeket kergették magukról, este meg az itatásuk. Nagyapám lovai finom, szófogadó állatok voltak. A ló is olyan, mint az ember, ha szépen bánnak vele, finom lesz, ha durván, ő is megkeményedik. Egyetlen gazdához szokik. Aztán ők is ott végezték, ahol a többi uzoni társuk, először a kollektív gazdaságba kerültek, majd pedig valahol felfalták őket a halak...
Gyermekkorom nyaraiban mindig melegen sütött a nap, ahogy feltűnt a Csere mögül, és mindenütt állatok, lovak, tehenek, tyúkok, kacsák voltak. Rengeteg macskára emlékszem, a kutyák az istálló előtt két oldalt kikötve őrizték az udvart, disznók, malacok röfögtek az ólakban. Reggel csattogott a csordapásztor ostora, minden kapun indultak a tehenek a falu legelőjére. Délben pont 12-re a pásztor behajtotta a csordát a Feketeügyre itatni, pihentetni, majd ismét visszaterelte a fűre, ott maradtak estig.
És a kovácsműhelyek! Mert az is volt Uzonban, s nem is egy helyen. Nagybátyám, néhai Imreh József a falu végén verte a vasat. Odajártam nézni a lovak patkolását. Még akkor sem mozdultam a helyemről, amikor két ember orrába fűzött karikán a bikát vezette! Láttam a kisborjú születését, hallottam nagymamám sikoltozását, amikor meg kellett húzni a borjút, mert nem tudott megindulni a születése rendesen.
Emlékszem a meleg nyári záporokra, melyek után órákig járkáltunk a sáncokban, az udvaron megállott vízben, amelyben nyári almák úszkáltak. Akkor a szülők nem féltettek annyira, mint manapság a gyermekeket, de nem is volt annyi a szemét, veszély, mint napjainkban.
Fürödni a Kovácsnébe jártunk mi, alszegiek, a felszegiek pedig a Pusztára, a horgas fához vagy a temető mögötti részre. A legtöbb fürdőző a gyermekek seregéből volt, hiszen a szülők ,,napozni” a mezőre jártak: répát egyezni, kapálni s takarni, aszerint, hogy mikor minek volt a rendje és ideje. A kicsi gyermekeknek a nagyobbacskák ,,gübét” csináltak, ami nem más, mint a víz sekélyes részén egy kis gödör. Ebben a víz melegebb volt, és jobban is szerették a kicsik. Sárgolyóval dobáltuk egymást, iszapcsúszkát csináltunk, pihenéskor a magunkkal vitt hullásalmát rágcsáltuk.
Estefelé aztán mindenki igyekezett haza, mert otthon el kellett látni a csirkéket, tyúkokat, sőt, ahol tehén volt – s bizony volt elég –, ki kellett menni a Ligetbe elejébe, nehogy valahová elbotázzon. Nagyanyám mindig egy szelet sós kenyérrel várta a tehenet, s csodálkoztam, hogy ezt a növényevő állat megeszi, sőt, várja. Mintha egy rég nem látott, kedves rokont várna, olyan szertartás volt ez minden este.
Sajnos, ma már nincsenek meg ezek a régi szokások, a vízre sem járnak. Régen szőnyeget, gyapjút mosni is a folyóra mentünk, az uzoni asszonyok nagyon tiszta háztartást vezettek.
Gyermekeink ülnek a szobában s pattogtatják kezükben a mobiltelefont. Így lesz-e ez mindig, vajon hol rontottuk el?
Úgy látszik, mindennek van jó és rossz oldala. Mint a szőttesben: van színe és fonákja. Az életet is így éljük, egyszer fenn, egyszer lenn. Én már rég tudom... S azt is, hogy ez így van rendjén.
Ambrus Anna, Uzon
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
