István, eredeti nevén Vajk, Géza fejedelem (ur. 971–997) egyetlen fiúgyermeke volt, aki vélhetően Esztergomban vagy Fehérváron látta meg a napvilágot, 975 táján. Szent királyunk keresztelését a történészek többsége a 990-es évekre teszi, és azt a prágai vértanúhoz, Szent Adalbert püspökhöz köti. Egyértelmű viszont, hogy a nyugati kereszténység felé nyitó Géza örökül hagyta fiára: Istvánnak kellett befejeznie azt a hatalmas munkát – a keresztény állam alapítását –, ami szimbolikusan a 973-as quedlinburgi követküldéssel kezdődött meg.
Géza 997-ben bekövetkezett halála után István szembetalálta magát nagybátyjával, Koppánnyal, aki a szeniorátus ősi szokása szerint – mint a család legidősebb férfitagja – magának követelte az özvegy Sarolt fejedelemasszony kezét és a főhatalmat is. A közhiedelemmel ellentétben a harc tétje az Árpádok országrésze feletti uralom, és nem a főhatalom volt, a magyar szállásterületek nagy része ugyanis ekkor még a független törzsfők uralma alatt állt. A Dél-Dunántúlt uraló Koppány seregei 998-ban Veszprém mellett csaptak össze István lovagjaival, és az ütközetet – komoly német támogatással – a keresztény fejedelem nyerte meg. A lázadó Koppány testét négyfelé vágták, és darabjait a négy legjelentősebb vár fokára tűzték ki – egyértelmű üzenetként azok számára, akik szembe mertek szállni István akaratával.
A fiatal fejedelem befejezte a pannonhalmi apátság építését, és koronáért folyamodott Rómához, amelyet Asztrik apát az első millenniumon el is hozott számára. Istvánt az 1000. év karácsonyán Esztergomban koronázták meg, így jogilag megszületett a keresztény Magyar Királyság. A tényleges főhatalomért az új uralkodónak még több évtizedes harcot kellett folytatnia a honfoglalás után függetlenné vált törzsfők ellen. István először – 1003-ban – nagybátyja, az erdélyi Gyula ellen vezetett hadjáratot, majd a dél-erdélyi Keánt győzte le, akit a források – vegyesen – vajda vagy cár címmel illetnek. A király hódításait rendszerint a püspökségek és a vármegyék megszervezése kísérte, amelyeket egy-egy megbízható vezérére – például Dobokára vagy annak fiára, Csanádra – bízott.
Valószínű, hogy a király Erdély után először a Tolna és Baranya területén tanyázó fekete magyarok – vélhetően kabarok – ellen vonult. Az ország északkeleti területét uraló Aba Sámuelt (ur. 1041–1044) például úgy állította maga mellé, hogy hozzáadta egyik leánytestvérét. A hatalmas mű, az ország politikai egyesítése az 1028 körül indított hadjárattal zárult le, amelyben István hadvezére, Csanád legyőzte az ország déli területein uralkodó Ajtonyt.
A törzsfők elleni háborúkkal párhuzamosan István lerakta a keresztény állam alapjait, amiben legfőbb segítőtársa az egyház volt: Magyarország területén tíz püspökség és két érsekség alakult, amivel hazánk önálló egyházkerületet képezett. Így függetleníteni tudta magát a Német-római Birodalomtól. A világi alapját a megyerendszer adta, ahol bizonyos területek egy-egy vár fennhatósága alá kerültek, az igazgatásért pedig az ispán felelt. István emellett törvényeket is hozott a fiatal keresztény királyság számára; két törvénykönyvével – amelyek közül egy uralkodása elején, egy pedig a végén születhetett – rákényszerítette alattvalóit a megtérésre, a keresztény vallás gyakorlására és a magántulajdon tiszteletére, a letelepedett életformára.
Az uralkodó, miközben elvárta, hogy alattvalói viseljék a templomok működésének és a papok eltartásának költségét – vö. „tíz falu építsen egy templomot” István első törvénykönyvéből –, maga is jelentős összegeket költött hasonló építkezésekre. 
István külpolitikáját uralkodása kezdetén a német-római császársággal fenntartott szövetség meghatározta, a fiatal uralkodó ennek köszönhette például Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával kötött házasságát és a Koppány ellenében kapott támogatást – de lehet, hogy a koronát – is. István egészen a Szász-dinasztia kihalásáig, 1024-ig jó viszonyban állt a császárokkal, amit gyermekeinek – a korán elhunyt Ottó, illetve Imre, azaz Emericus/Henrik hercegek – neve is mutatott.
A császári hatalom mellett a király jó viszonyt épített ki Velencével is, miután egyik húgát feleségül adta Orseolo Ottó dózséhoz. Ebből a házasságból származott Péter (ur. 1038–1041/1044–1046), aki Imre tragikus halála után – a herceg egy vadkanvadászaton vesztette életét 1031-ben – a trón örököse, majd az Árpád-ház második uralkodója lett. Velencén keresztül a király jó kapcsolatba került a Bizánci Birodalommal.
Mindezzel együtt a fiatal királyság nem kockáztatta meg a hódító háborúkat, és elsősorban olyan szövetségeket kötött, amelyek biztonságát garantálták. Erre szükség is volt, ugyanis a Száli-dinasztia első uralkodója, II. Konrád császár (ur. 1024–1039) 1030-ban hadjáratot indított István ellen, a király azonban mesteri módon, a felégetett föld taktikájával győzelmet aratott szomszédja felett, és egy időre még Bécset is elfoglalta. István államszervező teljesítményét az is jelzi, hogy a fiatal monarchia – alig három évtized után – képes volt visszaverni Európa legerősebb birodalmának támadását.
István uralkodása a magyar történelem legfontosabb négy évtizede volt, amelyről joggal mondhatjuk, hogy megalapozta egy egész nemzet jövőjét: amikor a nagy király 1038. augusztus 15-én befejezte földi pályafutását, az apjától átvett széttagolt, ezer érdektől feszített gyenge fejedelemség helyett egy egységes, szilárd keresztény monarchiát hagyott utódjára, Orseolo Péterre. Bár kétségtelen, hogy a megnyomorított Vazul fiainak hazatéréséig, 1046-ig Magyarországra súlyos válság nehezedett, mégis elgondolkodtató, hogy a pogánylázadások közepette egyik királyunk sem gondolt arra, hogy lebontsa István életművét.
A nagy uralkodó máig ezeréves államiságunk, nemzeti létünk egyik legfőbb szimbólumának számít, akit 1083 óta – a szintén kanonizált I. László király jóvoltából – szentjeink sorában tisztelünk, legfontosabb magyar állami ünnepünk, augusztus 20-a pedig ugyancsak az ő alakjához kötődik.
TARJÁN M. TAMÁS/ Rubicon