Nehéz időkben is az Úr szolgálatában

Népes család elsőszülöttje
Fekete József: Nagycsaládból származom: a tíz gyermekből még senkit nem szólított el az Úr. Júliusban volt 23 éve, hogy eltemettük édesapánkat, 13 éve édesanyánkat. A papszentelési utáni években a népes család lassan kezdett gyarapodni, hat testvérem családostul külföldön: három Németországban, három Magyarországon, és itthon négyen vagyunk.
A kezdet kezdete: édesapám szabómester volt, a családalapítás Marosvásárhelyen történt. Négyéves koromig ott laktunk a Hosszú utcában. Mert édesapám kedvelte a kertet, gyümölcsfákat szeretett volna, ezért költöztünk Véckére, ahol egy üres telket vásárolt, és nagy nehezen épített egy kicsi házat. Utána bővítette, nagyobbította. Véckén végeztem a nyolc osztályt, utána a papi hivatást követtem. Szerettem ministrálni. Nálunk a nagyobbak ministráltak, és nekünk meg kellett vennünk tőlük a ministrálási jogot. Akkor még nem szembe­miséző oltár volt, mint most, hanem a népnek háttal szolgált a pap. Aki hívatlanul újoncként bekerült a szentmisére a sekrestyébe, azt egy díszes párnával megpárnázták: agyba-főbe verték – ez volt a szokás. Varró András eskette a szüleimet, és hármunkat keresztelt. Nagyon szeretett és segített engem. Szóval ministráltam. Papi hivatás a környéken nem volt abban az időben. Vásárhelyre ritkán jártunk be. Az udvarhelyi tanítóképzőbe készítettek az iskolából. Egy lánnyal ketten jutottunk be elsőnek, meg volt beszélve, hogy megyünk a távolsági busszal. El voltam készülve bőrönddel, mindennel. Mondta a lány: Jóska, készülj! Mondtam: Én nem megyek. Meglepetés érte. Fehérvárra mentem. Most sem tudom megmagyarázni, hogy miért döntöttem így. 1960-ban kerültem a kántor iskolába, s ‘64-ben végeztem.

Gyulafehérváron és a kolóniákon
– Milyen volt a kántoriskola Gyulafehérváron?
– Mai szemmel nézve nehéz volt. Akkori pénzben 2500 lej évi tandíjat jelentett. A másik, amiért pap lettem, mert édesapám helyett Márton Áron vállalta, fizette a tandíjamat. Édesapám személyesen ismerte a püspököt. Amikor édesapám bejött hozzám látogatóba, akkor elment hozzá is.
Ismeretségük érdekesen alakult. Annak idején több pap emlegette Fuchs pap bácsit, a későbbi szebeni plébánost, aki a deltában raboskodott számos társával. Varró pap bácsi egy bátor embert keresett, aki tud románul, hogy meglátogassa a raboskodókat, akik egy őrzött helyen, kolóniába voltak betelepítve. Átalvetőben, hátizsákban kellett vinni nekik élelmet és misebort húsvétra. Erre a faladatra édesapám jelentkezett. Jól tudott románul, mert Segesváron szabóinaskodott. Ő vállalta ezt a veszélyes küldetést 1958–59-ben. Azt is elmondta édesapám, hogy készült egy fénykép, ami nem lett volna szabad: egy vályogházról, amelyben a rab papok laktak. A húsvétesti feltámadási misét úgy tartották meg, hogy az ablaknak nem nevezhető részt pokróccal befödték, és egy agyagból rakott kályhán miséztek a pap bácsik. Ezért a küldetésért a püspök úr nagyon szerette édesapámat, és mindig érdeklődött.
Egyszerűen éltünk, a tanárok is vállalták ezt a nehéz sorsot. 1964-ben mentem a teológiára. Jelzem, hogy minden nyáron, amíg az osztálytársaim nyaraltak valahol, én dolgoztam. Nádason kezdtem, a Gostatnál (állami gazdaság – szerk. megj.) kapáltunk, kaszáltuk a búzát, meg ilyeneket csináltam. Ez évben voltam Brassóban az építkezési vállalati csoportnál, ahol Hajdu János főesperes édesapja – Isten nyugosztalja – volt a csoportfelelős. A falunkból volt egy csoport, úgy hívták: villanyosok. Brassóban a Bertalanban laktunk, akkor épült az új állomás, az kegyetlen volt. Ott ebédeltünk a CFR-kantinban, ahogy mondták, és tégla nagyságú puliszkát adtak ebédre mindig.
Egyik évben – már ötödéves voltam – elmaradtam a nyári egyházban. Ezt nem szívesen vállaltuk, mert másfél hónapot Fehérváron a teológián kellett lenni. Akkor zajlott a teológia felújítása, termek meszelése. Kijelöltek. 1968. augusztus 28-án már benn voltunk – ekkor volt a püspök úr születésnapja.

Emlékek Márton Áronról
– Akkor felköszöntöttük mi, a bent levő teológusok. Az ő lakosztályát egyszerű színekkel kimeszeltük. Megvan a fénykép, amelyet a kertben készítettünk: mi öten, a püspök úr középen s mi munkaruhában. Voltak a francia rendből nővérek, akik gondozták Márton Áront. A teológiai évek így teltek. Ő szentelt fel 1970-ben.
Három évet voltam ceremóniamagiszter: a székesegyházban a fiúkat mi tanítottuk be a püspöki mise ceremóniájára. Volt, aki a püspöki süveget kezelte, más a pásztorbotot, más egyebet. Három évig vállaltam ezt. Egyszer bementem a szobájába, és befeküdtem a megvetett ágyába, hogy elmondhassam, voltam a püspök ágyában... A püspöki mise után mindig ketten voltunk, meghívott reggelire. Csodás volt: vékony szeletre vágott sonka, kenyér hozzá és mindig egy pohár – se több, se kevesebb – püspöki bor. Ez volt a kiváltság. A papszentelés 1970. április 5-én volt. Nyolcunkat szentelt fel a püspök úr. 
Minden nyáron dolgoztam. Közben cseperedtek a testvérek. Én voltam az első. Nekem kellett segíteni a testvéreket. Szívesen tettem, mivel én kerültem kenyérbe elsőnek. Az első állomáshely Abosfalva volt (Dicsőtől 15 kilométer), ahol két évet töltöttem. Hogy szüleimen és a családon segítsek, magamhoz vettem Anikó húgomat, aki akkor tizedikes volt. Tőlem ingázott és Szentmártonban végezte a középiskolát. Laci öcsémet betettem a bútorgyárba munkásnak. Így hárman voltunk, és Anikó főzött, ahogy tudott.
Abosfalva után ’72-től ’75-ig Ditróban szolgáltam káplánként, segédlelkészként. Az volt a virágkorom... Márton püspök úr akkori főnökömnek, Bartalis Árpádnak szólt: A káplánod jöjjön fel. Rosszra gondoltam. Miért hívat? Gyergyóban felöltöztem szépen, én sosem mentem civilben a püspök úr elé, később sem. Fogadott. Az irodában semmit sem súgtak meg, hogy miért hívat. Először érdeklődött – ez volt az emberség benne –, hogy vagyok a főnökkel, mit csinál édesapám, a testvéreim. Izzadva lestem, hogy ezek után mi jön. S akkor mondta: Fiam, elhelyezlek Erzsébetbányára. Ahogy felocsúdtam az ámulatból, megkérdeztem, hogy az hol van. Előtte volt Románia térképe, megmutatta Máramaros megyét, és azt is, hogyan lehet megközelíteni. Ami érdekes volt: megkérdezte, hogy vállalom-e. Egyből rávágtam, hogy igen. A következő mondata volt: Fiam, három évvel ezelőtt ott megölték Bogos Sándor papunkat. Idős volt, nagyothalló. Behívatták Nagybányára az állambiztonságiak, rengeteg baj volt, eltűnt, aztán nyomoztak, de csak kirakatszerűen, végül megkapták a holttestét a deltában...
Ditróból elmentem Erzsébetbányára. Ez Magyarlápostól 28 kilométerre a hegyek közötti bányavidék, út sincs, a hegyek zárják. Kapnikbányához, Máramarosszigethez esik közelebb, de ezek is messze voltak. Augusztus 23-án – az akkor jeles ünnep volt – elmentem, hogy megnézzem az új helyemet. Pálfi Jóska bácsi volt a plébános, Isten nyugosztalja, három éve már nem él. Zsendelyes plébánia, zsendelyes templom fogadott, ami közös volt az ortodoxokkal. Amikor megláttam, hogy mi a helyzet, vonattal hazajöttem, s azt mondtam a főnöknek, hogy megyek Fehérvárra, és a püspök úrnak átadom a reverendát. Én a papságot befejeztem. Egy napot és egy éjszakát töltöttem Erzsébetbányán. Beesett az eső, az ágyat húzogattuk jobbra-balra Jóska bácsival, hogy ne essen reánk. Akkor románul sem tudtam, viszont nem kellett ott románul istentiszteletet tartani. Bekerültem, se háztartás, se semmi. Aztán bányászkantinban étkeztem.

Küldetésben
– Mégis, mi késztette arra, hogy megváltoztassa döntését?
– Az engedelmesség a püspök úr iránt. Egypár éjjel nem aludtam. Mi lesz velem? Nem tudtam elképzelni magamat ott papnak. S ugye, a bányászokról tudni, hogy meglett emberek, más az életvitelük, az életkörülmények szegényesek voltak. Nyolc évet voltam ott, ’83-ig. Őszintén: sírva jöttem el, mert nagyon megszerettem. Azok az egyszerű lelkek nagyon hozzám nőttek. Paptisztelők, a környékről is bejöttek a bányászok. A máramarosi emberek általában a vezető embereket (mérnököket, tanítókat, papokat) tisztelték... Jött két templom- és plébániajavítás. Otthoni, véckei brigádot hívtam, a hívek segítségével dolgoztunk. Kegyúri bánya volt, ami azt jelentette, ilyen besorolásában a bányavállalatnak kellett gondoskodnia a pap fizetéséről, az épületek, templomok karbantartásáról. Már akkor kezdett elméletileg megszűnni, de a gyakorlatban még működött. Ami anyag kellett, a bányavállalattól kamionszámra hozták (kavicsot, homokot, betont). Sok szép élményben volt részem. Gyönyörű ott a táj. A Kohóvölgyi filiával együtt 650–700 lélek tartozott hozzám.
1983-ban jött a másik áthelyezés Nyárádszeredába. Jakab Antal püspök úr oda tett olyan meggondolásból, hogy legyek közelebb a szüleimhez, segítsek. Ez is jó vegyes vidék, többségében református, unitárius, egy ortodox templom is volt. Itt is nyolc év telt el három filiával.
– Hogy fogadták az új papot?
– Akkor fiatal voltam, nem volt fenntartás. Az elődjeim mindenütt igazán jó lelkipásztorok voltak, s amit teszek én is, beajánlom az új lelkészt: legalább olyan szeretettel fogadják, mint engemet ahogyan fogadtak. Ez nemcsak szlogen, hanem ezt érezzük is. Most is a cigány gyerekek megkérdezték: Mi lesz, pap bácsi? Hát mondtam, hogy jön egy másik pap bácsi.

Negyedszázad Kőröspatakon
– 1991. augusztus elsejétől helyeztek Kőröspatakra. Egészen más emberek közé kerültem. Szerencsém volt Bíró Sándorral, akivel együtt végeztem a kántoriskolát. Őt ismertem egyedül. Pár évig náluk is kosztoztam. Akkor ő már negyven és annyi éve itt volt, ismerte a népet, sokat segített információkkal. Ez rengeteget jelentett. Oltszemtől Szentgyörgyig: Kőröspatak, Kálnok, Árkos, Zalán, Étfalva, Fotos, Martonos, Gidófalva – mind Kőröspatakhoz tartozott 2004-ig. Ezt ellátni nem volt könnyű. Itt három misézőhely volt, illetve négy: Kőröspatak, Árkos, Zalán és Gidófalva. A másik két helyre csak bejöttek a hívek. Ezt 1991–2004 között végeztem. Nem volt könnyű.
A cigányokat sajnáltam, hogy milyen körülmények között élnek, azt látni kell. Két réteg van: az egyik – főleg az elején, amikor ide kerültem –, amelyik a magyaroknál bedolgozott, szolgák voltak, teheneket, majorságot gondoztak. Jött a változás, most piacolnak Magyarországon, viszonteladók, nagyon sok család megy ki dolgozni, a gyerekek ott járnak. A másik réteg, amely ezt nem tudta megtenni – fiatalok és idősebbek –, itthon maradnak, és nekik nehéz... Közben bejártam segíteni az Őrkőre, s látom, az enyémek másabbak, a város nem tanította annyi rafináltságra, sokkal egyszerűbbek, sokkal paptisztelőbbek. Egy statisztikai adat: Kőröspatakon a cigányok száma kilencszáz körüli. Idén 31 elsőáldozóm volt, ebből öt magyar, a többi cigány. Iskolában az előkészítő osztályban egy magyar gyermek sincs, tavaly egy volt, a szülők behozzák a városba. A 25 év alatt nagyon sok gyermeket kereszteltem Kőröspatakon. Olyan is van, akit már megeskettem. Ott is plébániajavítás, kertek visszaszerzése, ez az időszak volt akkor...
– Mennyi az anyaegyház (mater) és a filiák lélekszáma?
– Kb. ezernégyszáz a filiákkal együtt. Kőröspatakon is megtörtént a templom külső javítása, hét évvel ezelőtt a tornyot teljesen levakoltuk. Itt nagyon rányomta a bélyegét a katolikus egyház életére az a tény, hogy 48 éven át éltek apácák, a szatmári irgalmas nővérek a faluban. Szegények konyháját, óvodát működtettek. Az óvoda és iskola felekezet feletti volt. Unitárius öreg bácsi felemlegette, hogy az ő idejükben milyen fegyelem volt. Növelték a falu életminőségét. 1948-ban feloszlatták őket. Árkoson tavaly fejeztük be a kápolna építését. Az fejlődőképes, sokan költöznek be városról. Megvesznek egy nagy, régi házat és felújítják, vagy újakat építenek.
Amikor a 25 éves papságomat ünnepeltem, az érsek úr írt egy köszöntőt. Jólesett nekem, mert azt írta: papi küldetése alatt érződött, hogy népes családból származott. Hát a jó Istennek köszönhetem, hogy könnyen megkaptam a hangot az új emberekkel. Ez adottság, nem az én érdemem. A gyermekek is megérezték, a szegény embert mindig sajnáltam. Szeretetből tudtam, hogy mi kell nekik. 2011-től nyugdíjas vagyok, most már eljött az ideje, hogy egy kicsit megpihenjek.