Egy pontyporonty
s egy kiscsuka kiúszott
a nádhoz,
hátha e kis kaland
finom vacsorát hoz.
Meg is láttak ott
egy ingerlő csalétket,
mely a parton ülő
horgászban ért véget.
– Bekapom!
Ez finom falat!
– mondta volna
a víz alatt
a ponty, hogyha
a pongyola
természet nem teszi
némává a halat.
– Csak kapd! –
biztatta volna menten
a közismerten
rosszmájú csuka.
– Csak a végén
meg ne bánd,
mert a horgász vele ránt!
– És ha kiránt?
Kis hal iránt
irgalmas a rendes pecás,
s még nem vagyok
negyvendekás.
– Sületlenség! – szólt
a márna.
– Ki lenyelné, pórul járna,
mert aki bekapja
az ellenség horgát,
annak bizony elvágják
a torkát.
– Ugyan, menj a víz alá! – förmedt rá a ponty –,
ilyen olcsó közhelyeket nekem ne is mondj!
Be is kapta
a csalétket sebtiben,
aztán kisült az igazság. Tepsiben.
