Sepsiszentgyörgyön az egykori Három Rózsa szomszédságában kis autószerelő műhely húzza meg magát. Persenariu János udvarán frissen felújított Citroën CV2-es. A narancssárga kasztni és zöld sárhányók mintha a gazda jókedvéből táplálkoznának. A gazda egyben a mester is, aki három évtizede eljegyezte magát az autóbádogossággal. Vagy ahogy szakszerűen nevezi: a karosszérialakatossággal.
Gokarttól a Citroënig
– Honnan a mesterség, hogyan kezdődött?
– Diák voltam, amikor apum vett egy rossz autót, egy Goldonit, mert másra nem jutott. Mesterember volt a hatvanas években, főgépész a kenyérgyárnál, később pedig a pionírházban az első gokartkör oktatója. A barátokkal a hetvenes években oda jártunk, gokartoztunk. Azt a régi autót meg kellett javítani, így tanultam meg tőle a bádogosmunkát, a karosszérialakatosságot, a szerelést és mindent. Két évet jártam a gépészmérnökin is, de nem fejeztem be, szerettem volna inkább az autókkal foglalkozni. Dolgoztam gyárban, a IAIA-ban kezdtem, aztán az IMASA-ban, s délutánonként mindig szerelgettem. Apum vett aztán egy összetört Ford Taunust, azt javítottam vagy másfél évig. Persze, abban az időben nem voltak alkatrészek, addig kereste, amíg az újságban talált még egy autót Bukarestben. A kettőből aztán összeszereltem egy autót, eltartott vagy másfél évig. Aztán eladtuk a Fordot, nehéz volt alkatrészt találni hozzá, s amikor már kerestem, vettem egy lerobbant ötszázas Fiatot magamnak, azzal is volt egy csomó munka, amíg működőképes lett.
– Ezek szerint a mesterséget a saját bőrén tanulta...
– Igen, ez biztos, nem dolgoztam sehol autószervizben, mindig csak otthon, délutánonként.
– S ez azt is jelenti, hogy ami az autóban van, ahhoz mind ért...
– Ami a két számtábla között van. Igaz, a modern elektronikához nem értek, s nem is akarom megtanulni, hagyom a fiatalokra.
– A vállalkozását már a változás után indította?
– Igen, abban a helyben, ahogy lehetett, otthagytam a gyárat, mert mindig arra vágytam, hogy a magam ura legyek, s ne csak délután tudjak foglalkozni az autókkal. 1989-ben vettem ezt a házat, azelőtt a Bălcescu utcában laktunk, ahol most a templom van, de lebontották a házunkat, s el kellett költöznünk. Volt egy régi faház, pontosan, ahol a tömbházaknak betongarázsokat akartak építeni, legalábbis az a hír járta, de gondoltam, amíg lebontódik, lesz, ahova berakni a szerszámokat, mert bővült a műhely annyi éven keresztül. A ház oldalát kivágtam, s kész volt a műhely. Az elején nagyon jól ment, egyedül dolgoztam egészen ’98-ig, akkor vettem fel Attilát, azóta ketten dolgozunk.
– Mi volt a fő tevékenységi terület?
– Egy idő után átálltunk a kipufogórendszerek javítására, Magyarországon meglátogattam egypár műhelyt, s láttam, hogy azzal mindig van munka. Azért ez, hogy biztos legyen a vállalkozás, ehhez nem kellett olyan nagy befektetés, autószerelő, villanyszerelő már rengeteg volt, mondom, válasszak olyant, ami kevés van. Azóta is ez a főcsapás, de amikor nincs munka, bevállalunk más karosszériajavítást is.
– S ott van még a nagy vonzalom a régi autók iránt...
– Már az elején megszerettem a régi autókat, főleg a Citroënt. A hetvenes években apum kiment Franciaországba a nővéréhez, nagy nehezen kiengedték, s ami értékesebb dolgom volt: egy hegedű, komolyabb szájmuzsika, távcső, eladtam, hátha tud venni egy használt autót. Kaptuk kintről az autós újságokat, láttam, hogy ott az egyetemisták, a falusi emberek ilyesmivel járnak, olyan, mint egy bicikli, s egy használt nem is volt annyira drága, olyan 2000 frankba került akkoriban. De én nem tudtam vele menni, s ő egyedül nem vállalta, hogy hazahozza.
– Mégis itt van ez a CV2-es Citroën gyönyörűen rendbe szedve, ezt sem most gyártották.
– Tiszta véletlenül találtam ezt itthon, kosárban kellett hazahozni, a saját kerekén már nem gurult. Jáni Öcsi (a tanulók házának egykori gokartoktatója – szerk. megj.) mutatta meg, egy darabig a tulajdonos nem akarta eladni.
– Van oldtimer klubjuk, társaságuk?
– A régi világban még Sinaián volt egy ilyen klub, később Magyarországon soknál megfordultam. Itt, Szentgyörgyön most van alakulóban, tavaly októberben már volt egy kis bemutató, most is lesz, immár komolyabb. Érdekes, mert a régi időket idézi, s én nagyon szeretem életben tartani ezeket a régi, egyedi formájú autókat. A hobbim s egyben a munkám is.
– És van munkája, van egyáltalán konkurencia?
– Itthon nincs konkurencia, a munka még sok is, még egy másik műhelyt is lehetne működtetni. De nincs szakember, ez nem vonzza a fiatalokat. Pedig sok régi autó van forgalomban, kezdtek lepusztulni, s az embereknek nincs pénzük újat venni, így a régit kell kijavítani. És vannak, akik ragaszkodnak a régi autójukhoz.
– Nincs is, aki folytatná a mesterséget?
– Nincs, a fiataloknak nem tetszik ez a munka. Régebb még jöttek a Puskás Tivadar-iskolából gyakorlatra, de egyiknek sem állt rá a keze. Mindig kérdeztem, hogy te, nem szereted ezt a munkát? Mert ezt csak úgy lehet csinálni, ha szereted. Mondjam azt, piszkos munka, mert előre le kell pucolni, aztán hegeszteni, festeni...
– Mi a szépsége ennek a szakmának?
– Szerintem nem az, amikor készen van, hanem maga a folyamat, ahogy készül: ez is megvan, ez is. Az valahogy jobban esik, mint amikor már kész van, már nincs mit csinálni rajta. Lehet, hogy egy idő után csak ilyen régi autók feljavításával foglalkozom majd.
