Kisgyörgy Zoltán régi vágású újságíró. A legmeggyőzőbb cáfolata annak, hogy eltűnt Erdélyből az utolsó polihisztor. Ő ugyanis homo universalis. Számos terület szakértője, avatott ismerője, aki ráadásul be is tudja avatni a laikust a geológia, az őslénytan, a balneológia rejtelmeibe. Megbízható túravezető a borvizek, a szülőföld – mindenekelőtt és főleg Háromszék –, a várak és kastélyok tájain.
Újságíró. Amolyan régi vágású. Kíváncsi, kutakodó, a szembetűnő lényegre és a valóban fontos, mert a jövő eseményeit előidéző, azokat befolyásoló részletekre egyaránt és egy időben fókuszáló, a magyar nyelvet konokul kultiváló. Kisgyörgy Zoltán valamit nagyon tud: írni. Valamit nagyon szeret: terepre járni, emberekkel parolázni, beszélgetni, meghallani, amikor arra kérik: „Ezt írja, meg, szerkesztő úr!”
Ezt ma egyre kevesebben tudják.
Ezt ma egyre kevesebben szeretik.
No, meg Kisgyörgy Zoltán újságírói eszköztárában van egy isteni adomány, ami oly ritka manapság: a kedély. Kisgyörgy Zoltán humora utolérhetetlen volna, ha nem lehetne lépten-nyomon utolérni írásaiban. Azokban a riportokban, amelyek ma az erdélyi újságírás legjavához tartoznak, amelyek a szemmel látott, szívvel feldolgozott, szellemesen tálalt valóságot térképezik fel.
Kisgyörgy Zoltán idén lett 80 éves. Ám ez az életrajzi adat csak adalék, szinte lényegtelen. A MÚRE zsűrije, amely odaítélte számára a 2016-os esztendő díját, nem véletlenül a nívódíj és nem az életműdíj mellett döntött. Mintegy jelezve: ez a tekintélyes életmű korántsem lezárt, ellenkezőleg: egyre gyarapodik. Nem kívánhatok mást, mint azok a háromszéki emberek, akikkel Kisgyörgy Zoltán rendszeresen találkozik riportútjain: „Írjad tovább, írjad sokáig, mindannyiunk hasznára és kedvére, Zoli bácsi!”
Ambrus Attila
