Vagyis? Vagyis a fent idézett mondat azután hangzik el, hogy Amár és az arab ruhába öltözött Faludy felkeresnek egy helyi „szent” embert, adjon tanácsot Amár­nak, mit tegyen, mert már nem szereti a feleségét. Váljon el tőle, hangzik a szent első tanácsa. Nem, mondja a fiatal arab, ez nem jó. Anyám és a nejem nagyon jóban vannak, apám meghalt, anyám kezeli a vagyont, ha elválok az asszonytól, lehet, hogy kitúr az örökségből.
Egy újabb ezüstpénz hatására a „szent” agysejtjei intenzív működésbe lépnek. Azt javasolja, keressen fel egy mindnyájuk által jól ismert teherautó-sofőrt, és fizessen neki négyezer frankot, hogy üsse el az asszonyt. De kösd ki, hogy nem fizetsz, ha elölről gázolja el, teszi hozzá. „Ha a nők szemközt látnak egy teherautót, közvetlenül az orruk előtt, ugrálni kezdenek, mint a tyúkok; a végén még ott marad a nyakadon fél kézzel és fél lábbal a következő ötven esztendőre.”
Faludynak természetesen nem tetszik ez a megoldás, bár arról ábrándozik, hogy otthagyja az egész nyamvadt civilizációt, és eltűnik Amárral a végtelen sivatagban, immár örökre. Amikor ellenvetéseit kifejti, akkor válaszol így Amár, hogy nem elég, hogy a nőknek nincs lelkük, de iskolába sem járnak, ezért buták, műveletlenek, semmiről sem lehet velük beszélgetni, ezért nem kár értük, ha meghalnak.
A költőt nem nyugtatja meg a válasz, de szemmel láthatóan nem tudja meggyőzni a barátját. Legközelebb egy kávézóban találkoznak, de Amár, aki soha nem szokott késni, csak három órával a megbeszélt idő után érkezik. „Váratlan esemény jött közbe” – mentegetőzik az arab. „Szegény feleségemet reggel hétkor, amikor piacra ment, elgázolta egy teherautó. Nyolckor hazahozták, kilencre kiterítettük, tizenegyre eltemettük. Ezért késtem.”
Ha fenti esemény nem következik be, akkor a költő talán örökre eltűnik számunkra, és nem számol be sok egyéb – európai ember számára elképesztő – furcsaságról. Például, hogy a késelés egészen mindennapi dolognak számított Marrákes utcáin. Viszont a kávéházban – nyilván az üzletmenet miatt – tilos volt. Így is előfordult, hogy a törökülésben ücsörgő kávézó vagy vízipipázó helybeli órák hosszat meresztgette a szemét egy távolabbi sarokban ülő honfitársára. Ahmed, a pincér ilyenkor már feszülten figyelt, és amikor az illető nem bírta tovább a feszültséget, felugrott és rohanni kezdett haragosa felé, s már futás közben előkapta a tőrét, akkor Ahmed egy gyors mozdulattal odalépett, elkapta az ámokfutót és kihajította az utcára. A delikvens, akármennyire is összetörte magát, egyszer sem panaszkodott: tudta, hogy az utcán szabad a késelés, a kávéházban nem.
Faludy mindezek ellenére élvezte a közeget, a keleti fűszerek édes illatát, az Ezeregyéjszaka hangulatát, ahol esténként az utcán kígyóbűvölők és mesélő emberek tűntek fel, kerítőnők suttogása hallatszik, és „a fehér kőfal fölött kihajlottak a magnóliabokrok kékes ágai, ahonnét úgy jöttek elő a szentjánosbogarak, mint gyertyát csóváló néma gyerekek”.
Ám egy szép napon egy uzsonnameghívás után éppen hazafelé tartottak, amikor egy kanyar mögül pisztolylövéseket hallottak. „Az út közepén idegenlégiós főhadnagy állt pisztollyal a kezében, amely reménytelenül csüggött csuklója mellett; előtte néhány arab kisfiú feküdt a földön, akiket már lelőtt. Azt kellett hinnem, hogy ámokfutó vérengzésének vagyok tanúja; csak akkor vettem észre, hogy itt a hadnagy nem támadó, hanem áldozat. Vagy harminc gyerek rajzott körülötte… Téglákat és köveket tartottak a kezükben, és azokkal dobálták a hadnagyot, akinek arca és melle csupa vér volt. A lövés, amit hallottunk, utolsó lövése volt.”
A hadnagynak szétverték a fejét. Faludyék két másik holttestet is megpillantottak a közelben. „Be kellett látnunk, hogy pogrom kellős közepébe kerültünk.” Faludy, felesége és magyar barátjuk megpróbáltak feltűnés nélkül távozni, de közben arra gondoltak, hogy ez a vég. És valóban, hiába lépdeltek el az őrjöngő gyerekcsapat mellett, hátulról már felharsant az ordítás, hogy büdös franciák, az első kődarabok el is találták őket.
Ekkor találta fel magát Havas Bandi, a később az Andrássy út 60-ban agyonvert hithű kommunista (ilyen is volt), és gyerekhangot utánozva elvisította magát arabul: „Angol, nem európai! Ne bántsátok!” Mint később kiderült, a gyerekeket olasz fasiszták heccelték fel, a pogrom mindössze talán egy óráig tartott, másnap már ugyanolyan békésen koldultak a kávéházban – gyufásdobozban tücsköket és kabócákat ajánlottak megvételre –, mint azelőtt.
A három történet természetesen kiragadott, Faludyval előfordult, hogy a kávéházban magyar népmeséket adott elő, és egyre többen és többen hallgatták, úgyhogy a végén már nem jutott eszébe több mese, és Arany János Fülemüléjét mondta el hevenyészett fordításban a muszlim tömegnek, akiknek roppantul tetszett, hogy a bíró a bal zsebére üt: nekem fütyül, majd a jobb zsebére: „Nekem fütyül! Elmehetnek.” Timbuktuban ismertek egy Fádi nevű kádit, aki szakasztott mása volt a magyar bírónak, és a mesék előadója iránti lelkesedéstől fűtve talán már százan is szorongtak a kávéházban.
Egyszóval minden kultúrában meg lehet találni a békés és jó szándékú embereket, ám minden együttérzésünk mellett mégis óvakodnunk kell attól, hogy több ezer éves szokásokkal „megáldott” tömegeket eresszünk a nyakunkba. Olyanokat, akiknél megszokott dolog a késelés, a nőknek nincs lelkük, és nemcsak németül nem tudnak, hanem sok esetben írni és olvasni sem. Akiknél a vallás és jog egy és ugyanaz, és úgy vélik, egy szép napon majd mindenki muszlim lesz széles e világon. Faludy György történetei 1940-ből valók, és mégis, mintha ma írta volna őket. Ezért fogok nemmel szavazni.
GÁSPÁR FERENC (Magyar Demokrata)