Aranyos Öcsikének, a nadselű gondolatok teremtőjének.
Cenci néni
Mondanom sem kell, édes nagyapókám, hogy mélyen meg voltam hatva, sűrű puszikkal köszöntem meg a masinát, s ami időm a leckém megtanulásán, a nadselű gondolatok termelésén, a Mi lapunk szerkesztésén felül maradt, azt mind a fotografálás művészetének szenteltem. Az meg a meghatónál is meghatóbb volt, hogy az egykor oly fukar Cenci néni költséget nem kímélve vásárolta a lemezeket, s egy hónap múlva már lefényképeztem Cenci nénit is – Istené a dicsőség, amint nagyapóka szokta mondani –, és  oly fényesen sikerült az arckép, hogy ha látta volna a kolozsvári Gárdi, akit nagyapóka annyira magasztalt, epeömlést kapott volna a sárga irigységtől. És most jön a java. Régi igazság (ezt is nagyapótól hallottam), hogy a potyázó embereknek csudálatosan finom szimatjuk van: véletlenül éppen akkor toppannak be, amikor vacsorához vagy ebédhez készül a ház népe, s valami extra, finom étel kerül az asztalra. Cili néni is, az undok Lipi anyja, akiről azt hittük, hogy soha többé nem teszi be a lábát Cenci néni házába, oly szörnyű haraggal távozott egy nadselű gondolatom miatt, egyszerre csak betoppan, mégpedig kutyástul, macskástul, aztán sűrű puszi-puszi, s amikor ennek vége szakad, hozzám fordul, mintha nem békát, de legalábbis egy ezerdollárost repítettem volna a kávéjába, elkezd cirógatni, simogatni, s mondja émelygős édesen:
– Ó, ó, mit hallottam! Igaza-e, hogy tudsz fotografálni, szívem, Öcske? Na lám, ki hitte volna! No lám, lám, te drága gyermek, tudod-e, hogy az én drága Lipikém most Bécsben tanul, kereskedelmi akadémián? Majd mindennap levelet ír, s úgy könyörög, hogy vétessem le magam, legalább a fényképemet lássa a lelkem, gyönyörűségem. Ugye, drága Öcsikém, lefotografálod a jó Cili nénit? Nem leszek hálátlan!
– Hogyne, hogyne, drága Cili néni, csak tessék leülni a karosszékbe, és barátságos képet vágni!
Bezzeg hogy nem kérette magát Cili néni, elhelyezkedett a karosszékben, kétoldalt leültette a kutyáját meg a macskáját (akikért szintén majd megszakad az undok Lipi szíve), én meg rászegeztem masinámat Cili néni barátságossá torzult arcára, aztán: pitt, patt, le volt kapva Cili néni teljes hosszában, kutyástul, macskástul.
– Ó, te drága fiú, te! Ó, te nagy művész, te! – áradozott Cili néni. – Mikor jöhetek a képért?
– Akár holnap, kedves Cili néni, de miért tetszik fáradni? Elviszem én.
– Nem, nem, magam jövök. Úgyis olyan rég nem beszéltem ki magam Stánci nénivel.
Persze, ismerem én Cili nénit: az uzsonna kedvéért hozza meg a nagy áldozatot, hogy egy jó kilométert izzad Cenci néni házáig. Mindegy, a fő, hogy nekiültem a fénykép kidolgozásának. Íme, elküldöm nagyapónak is, hogy gyönyörködjék benne. 
Amint tetszik látni, Cili néni kalapjába belerajzoltam egy kakastollat, ölébe plántáltam egy seprűt, aztán pingáltam neki olyan kikent-kifent bajuszt, hogy akármelyik rendőr bácsi megirigyelné tőle, s végezetül a szájába pingáltam egy hosszú szárú tajtékpipát, amilyen a régi magyar világ táblabíráinak a szájában füstölgött.
Mondjam-e, hogy izgatottan vártam másnap Cili néni látogatását? Persze, nem mutattam magamat, meghúzódtam a szalonnal szomszédos szobában, miután elébb Cili néni kipingált arcképét elhelyeztem a szalonasztalon.
Nos, jött Cili néni, oly pontosan, mint a pontosan járó óra. Cenci néni, mintha megérzett volna valamit, sürgős ügyben bement a városba, s láttam Cili néni arcán az ajtó mögül a csalódást: nem lesz ma habos kávé! No, de volt arckép, az a fő, ugye, nagyapóka, lelkem. Ami a bajuszos fénykép meglátása után következett, azt legfönnebb nagyapó gyakorlott tolla tudná leírni, az enyém nem. Sikoltozás, ájuldozás, átkozódás, lecsirkefogózás stb., stb. – én persze néma büszkeséggel hallgattam biztos rejtekhelyemen a becsületsértő szavakat, s elméláztam az emberi hálátlanságon: hát érdemes művészi képet alkotni? Nem, ó, nem!
A másolat hiteléül: Elek nagyapó