A községháza háromezer tonna tört követ vásárolt, ezt saját gépeikkel — nagyon jó gépparkjuk van, exkavátor, talajsimító, úthenger — szétterítették az utcákon mind a hét faluban. Ezt a munkát, ha cég végzi el, legalább három és fél, négymilliárd lejt elkér érte. Így csak félmilliárd lejt kellett kifizetni, amennyiért a tört követ vásárolták a bányától. Napi nyolc órát dolgoznak szakember irányítása mellett.
Szentivánlaborfalván munka közben találtuk az útépítő csapatot. A Szélső utcát javították. Az egykori főútra tört követ terítettek, a munkások ezt elegyengetik, majd kőport szórnak erre az alapra, hogy az összekösse a burkolat anyagát. A hét faluban több mint tíz kilométer utat javítanak meg.
Az sem ártana, ha a telektulajdonosok saját portájuk előtt az árkot kiásnák, és hidat, átereszt építenének ahelyett, hogy a polgármesternek aprehendáljanak, hogy az utcáról az arra nyíló garázsba befolyik az esővíz.
Szentivánlaborfalván a telek- és épületbérlők sem szaggatják el a hámot, hogy a telephelyükre vezető utat rendben tartsák. Nem a polgármester panaszolja, hanem én mondom: az átkosból örökölt szokás és viselkedés, hogy mindenre mindig mástól várják a munka elvégzését azok helyett is, akiknek az út- és árokkarbantartás a tiszte és érdeke lenne.
A Szentivánlaborfalván áthaladó országút egyébként tisztára sepert, az út mentén sorjáznak az üvegbura alatt a taligakeréknyi, étvágygerjesztő házi kenyerek és a kürtőskalács. Ez a foglalatosság valóságos háziiparrá terebélyesedett, s aki ezt a kenyeret-kalácsot egyszer megízlelte, másodszorra nem kell biztatni, hogy erre járjon — s ezzel összefügg az is, hogy a főút mente patyolattiszta. Ezt azért is mondjuk, mert vannak nagyközségek, ahol tehénürüléktől síkos az aszfalt.
