Skóciában zord az élet, kastélyomban zordan élek, zord dudaszóra táncolok, az igazi férfi én vagyok – ötlött fel bennem Gryllus Vilmos Maszkabál című albumáról a Skót című dal első strófája, amikor számos szoknyás férfiembert láthattam-hallhattam dudálni – az esőben.
Glasgow belvárosában messzire elhallatszik  a dudaszó. A Szent György téren dudás fesztivál zajlott, annyi szépséghibával, hogy az eső miatt fekete esőkabátban zenéltek. Meg-megvillant egy-egy vörös vagy zöld kockás skót szoknya, vagy ahogyan maguk nevezik, kilt. Előbb külön-külön léptek fel az együttesek, végül az egész társaság – mintegy másfél száz dudás – ellepte a kijelölt területet, s mennyei összhangban zengett zenéjük. Mily gyönyörű lehet ez szép időben! Mondta is valaki, hogy olyankor annyian tolonganak a téren, hogy alig lehet helyet kapni.
A kongresszuson a skótok mind nemzeti viseletben jelentek meg, akár helyben éltek, akár Kanadából vagy Németországból érkeztek haza az alkalomra. Más nemzeti viselet csak egy akadt, pedig voltak ott a világ minden tájáról.
Magam, az egyetlen jelen lévő magyar, bocskaiban jártam-keltem három napig. Csodálták sokan. Volt, aki velem együtt fotóztatta magát, sokan megkérdezték, milyen öltözet, amire büszkén válaszoltam: magyar. Egy olasz hölgy egyből ráismert: Ön magyar! Egy német úriember ezen felül még azt is tudni vélte, hogy a ruhám atilla. Nagyszerű! – mondom, csak egy icipi pontosítást engedjen meg, az atilla is ilyen, csak valamivel hosszabb, ezt bocskainak hívják. Akadt, aki az utcán kérdezte meg, egy kiszolgálónő a boltban kedvesen utánam integetett. A zord idő  ellen is jól fogott, hiszen a bocskait nyakig begombolva kell hordani.
Segítőkészek, de kedvetlenek
Más, általam ismert nyugati nagyvárosoktól eltérően Glasgow viszonylag tiszta. Távol áll tőlem a rasszizmus, de gondoljunk csak Párizsra vagy Brüsszelre, s ha ezek után az ember a skóciai városba röpül, észrevehető, hogy majd mindenki fehér. Legfennebb kétszázaléknyi színes bőrűt láttam, azok többsége indiainak tűnt, következtek egyéb ázsiai népek, afroamerikaival alig találkoztam... A megénekelt vörös szakállas bennszülöttel is csak alig...
Az első benyomás, ami fogadott, hogy minden gyalogos átkel a piros lámpánál az úton, mintha a tiltó lámpa nem lenne kötelező, csak amolyan tájékoztató jellegű. Gondoltam is, sok hazai sofőr kapna ott ideg-összeroppanást. Különben egy hét alatt sehol nem láttam rendőrt, csupán két rendezvény helyszínén, de alig néhányan biztosították azokat, nem nyomultak, mint a hazaiak.
Amint jobbacskára fordult az idő, és nem kellett az esernyőt szorongatnom, igyekeztem megfigyelni a járókelőket. Nem szeretem az általánosítást, de kedvetlennek tűnt legtöbbjük. Hát igen, a skótokról szólva Gryllus is megénekelte: az igazi férfi mindig zord. Ennek ellenére, ahányszor segítségre szorultam, készségesen igyekeztek útbaigazítani. Volt, hogy valakitől kérdeztem valamit, s a következő járókelő is megállt,  megérdeklődni, mit keresek. Ha egy utcasarkon elővettem térképemet, az első járókelő rögtön rákérdezett, hova szeretnék eljutni, s mutatta az irányt, magyarázta az útvonalat.
A skót az skót
A kongresszus előestéjén fogadta százötven fős társaságunkat Glasgow város tanácsa. A díszteremben büfét állítottak fel, akadtak ott italok, inkább alkoholmentesek, a szeszesekből főleg fehér- és vörösbor. És még arra készítettek fel, hogy ott folyik a whisky és a sör! Ezekkel sehol nem kínáltak, csupán francia borral. Töltöttek keveset abból, amit kértünk, ám, amint a hivatalosságok befejezték szónoklataikat, és meghívtak vacsorára, a büfések össze­szedték az italokat, és átpakoltak oda, ahol az ételt mérték. Igen, mérték, szűken „skótul”, és aki ezentúl még inni is akart, fizetnie kellett.
Mintha Székelyföld...
A zord időről mintegy mentegetőzésül mondta a Németországban élő, de a skót szoknyát büszkén viselő Charles Boss of Biggar báró, hogy Skóciában a nyár egy júniusi napra esik. Ilyet még Székelyföldön, egész pontosan Gyergyószentmiklóson hallottam.
Skóciában zord a táj, zordan legel a birkanyáj – énekeli Gryllus Vilmos. A táj – legalábbis Közép-Skóciában, ahol jártam – olyan, mintha Székelyföldre pottyantottak volna le. Szép vidék, annyi a különbség, hogy arrafelé egyáltalán nem láttam szántóföldet, kizárólag kaszálókat és legelőket juhokkal vagy szarvasmarhákkal.
A skótok nem viszik túlzásba a zászlóhasználatot, de ahol lobogó lengett, mindenütt skót zászlót láttam, kék alapon fehér Szent András-kereszt, a világ legrégebbi nemzeti zászlaja. Már igazán eseménynek számított, amikor ottlétem utolsó két napján megpillantottam össze­sen három összetett zászlót, az Egyesült Királyságét. Kettőt egy-egy királyi várban, a harmadikat a reptéren.
Megfigyeltem a nemzeti viselethez tartozó gyapjúból készült térdharisnyát. Mindkettőből kilógott egy-egy késnyél. A harisnyához késtokot is erő­sítettek, abból kandikált ki a „sgian dubh”. Mégpedig skótonként kettő. Eszembe ötlött, egyesek úgy tartják, bicska nélkül nem székely a székely. Hát a skótnak két szerszáma is van! Valaki viccelődve jegyezte meg, egyikkel a szalonnát, másikkal a hagymát vágják. Hozzá kell tenni, nem minden skót szoknyás hordja a késeket, csupán a hivatalos hagyományőrzők.
A világ országaiból érkezett kollégákkal társalogva kiderült, az európai heraldikusok tudják, hol van Erdély, s hogy az első világháború óta Romániához tartozik. A nemzetiségi jogok helyzetét nem ismerték, de igyekeztem felvilágosítani őket. A tengeren túliakkal nehezebb dolgom volt, mert nekik Erdély történetét is el kellett magyarázni dióhéjban. A székelyekről sajnos nem hallottak, de sokan fejezték ki örömüket, hogy számukra ismeretlen témával jelentkeztem a kongresszuson, és szabadidőben külön is érdeklődtek Székelyföldről, a székelyekről. Volt aki elkérte az előadásom szövegét és képanyagát. Külön örömmel töltött el, hogy Erdély hallatán nem emlegette senki Draculát, mint ahogyan az máskor történni szokott.
Skóciában a házigazdák büszkén mutatták meg nevezetességeiket: várakat, kastélyokat, templomokat. A világ legnagyszerűbb országa – mondotta vezetőnk, Alex Maxwell Findlater heraldikus. Minden bizonnyal így van. A legtöbb embernek a saját hazája a legnagyszerűbb. De Skócia a zord időjárási körülmények ellenére is nagyszerű.
Arra gondoltam, vajon én mit is mutatnék meg nekik Háromszéken? Hát a gelencei műemlék római katolikus Szent Imre-templomot bizonyosan, aztán a zabolai református templomvárat, a kilyéni unitárius templomot, no meg a köpeci református istenházát, hogy címereket is lássanak, és Keöpeczi Sebestyén József címerművészt is megismerjék.