Magunk kereséseSió menti barangolások 2.

Szüreti fesztiválon
Ragyogott a szeptemberi nap a Kálvária dombja felett, szólt a szüreti magyar muzsika, s végeláthatatlan sorokban vonultak az ünneplők, a skála minden színében tündöklő szebbnél szebb népviseletben. Egy fiatal felvonuló csoport kartonból kivágott és magas rúdra illesztett seregélyekkel és csókákkal mint a szőlősök ellenségeivel menetelt. Szekerek-lovak, ének és jókedv mindenütt. Ezt a népet nehéz lesz kipusztítani – mondogattam magamban. Fenn, Béla király terén folyt a magyar dáridó, mindenki nyakában talpas pohár lógott, s abból a borból kóstolhatott, amelyből akart. Lenge őszi szél sodorta magával a kolbász, a véres és májas hurka csábító illatát. Jómagam mégis-mégis valami mást is kerestem: véreinket, a Tolna megyébe annó dacumál, a madéfalvi veszedelem idején elmenekült, s majd több helyen letelepített és rengeteget szenvedett csíki-bukovinai székelyek maradványait, véreinket s Babits Mihály költő emlékét, aki hosszú éveken keresztül jeles tanára volt az egykori fogarasi magyar kollégiumnak, nálunk, Erdélyben.
– Nini, Zoli bácsi – figyelmeztettek –, ott áll népi viseletben egy bukovinai székely!
– Sebestyén Emma vagyok – mutatkozott be a középkorú asszony. – Édesapám, Sebestyén Ádám andrásfalvi születésű volt, néprajzgyűjtő és -kutató, székelykakasdi katolikus kántor. Ő adta ki a bukovinai székely népmeséket. Kakasdon él a legtöbb andrásfalvi székely. A barátnőmet várom, Enyedi Erzsébetet. Varsádon lakik, de ő istensegítsi származású. Jön az unokája is, székely ruhába öltözött. Együtt vonulunk fel a szüretelőkkel.

Akinek szintén maradandóbb az írott betű
Tolnában tudtam meg, hogy Szekszárdon él Bágyi Zsuzsanna, aki a bukovinaiak emlékeit gyűjti kötetbe. A szüreti forgatagban találkoztunk. Kértem, küldje el készülő kéziratából a családjára vonatkozó visszaemlékezést, amelynek bizonyára örvendeni fognak olvasóink. „Szüleimnek 1941-re készen lett az új házuk Hadikfalván. Az örömre azonban már nem jutott idő, mert megkezdődtek a kitelepítések. Az állatokat szabadon engedték, hogy ne pusztuljanak éhen, hiszen azokat sem vihették magukkal. Apám ezt a történést soha sem tudta megemészteni. A többi családhoz hasonlóan Bácskában kezdtek új életet. 1944-ben azonban innen is menekülni kellett. Szüleim több családdal együtt indultak Csonka-Magyarországra. Bajához érve, a hídon néhány családot átengedtek, majd lezárták a hidat, mert csak a frontról jövő katonákat és felszerelésüket engedték át. Szüleimet átirányították a dunaföldvári hídhoz, de ott sem jártak sikerrel. Elszakadtak a csoporttól, és ott maradtak magukban, az idegenben. Apám önfejű ember volt, ezért fogta magát, és vissza Bukovinába! Ezen a vissza úton is iszonyatosan sokat szenvedtek, sok elkeseredett emberrel találkoztak. Hol a kocsin, hol az árokban aludtak. Sok helyen még azt sem engedték meg, hogy vizet húzzanak a kútból, elzavarták őket. A testvéreim, akik a szekéren ültek, gyerekek voltak még. Amikor a hosszú út után 1945 februárjában visszaértek Hadikfalvára, a házukban már románok laktak. Ahogy a kocsival beálltak az udvarba, az ott lakók nagyon megijedtek. Rögtön fel is jelentették őket. Másfél-két óra múlva ott voltak a csendőrök. Apámat és a bátyámat elvitték lágerbe (munkatáborba). Anyámat is elvitték volna, ha nem várandós. Szegény édesanyám ott maradt a három gyerekkel, s csak az istállóban volt helyük, a házhoz közel sem mehettek. Napszámba járt mosni egy zsidó asszonyhoz, aki megengedte, hogy a gyerekeket is oda vigye, és enniük is adott. (…) Sok viszontagságos hónap elteltével a szüleim megkapták az »ingyenjegyet«, és a román hatóságok felszólították apámat, hogy ha 48 órán belül nem hagyja el Romániát, kivégzik. Radócon feltették őket a vonatra, és a magyar határig jöttek 1946 decemberében. Ott a családot leszedték a vonatról, és táborba kerültek. A hatóságok kérdezték kit ismernek, van-e valakijük Magyarországon. Anyám mondta, hogy van négy testvére, de nem tudja, hol. A Vöröskereszt felkutatta a letelepítési hivatalnál, hogy hol vannak a rokonok. Így kerültek Felsőnánára. A faluból öt embernek kezességet kellett vállalnia értük, így maradhattak ott. Olyan házat kaptak, hogy se ajtaja, se ablaka, télvíz idején majdnem megfagytak. Később aztán rendeződött a ház, és földet is kaptak. Én már itt, Felsőnánán születtem. Ha azt az ingyenjegyet nem találom meg véletlen folytán, sosem tudom meg, hogy anyám és a testvéreim mennyi szenvedésen mentek át apám önfejűsége miatt. Sosem tudtam volna meg, mert anyám nem beszélt volna róla, hogy apám (s a család) újra visszament Bukovinába, a szülőföldre!” S mert alacsonyabbra fordult a nap, megszöktem. Könnyű volt megtalálni Babits ülőszobrát és szülőházát, amelyben most emlékmúzeum van, hiszen Babits Mihály utca 13. szám a címe. Szomszédjában egy lugasból söröző magyarok kiáltottak rám: Gyere be! Látjuk, idegen vagy, kit-mit keresel? Úgy éreztem távozáskor, hogy ott is otthon voltam, mert alig akart szabadon engedni a sörözők vendégszeretete.
Tusa Zsuzsannával, a Tolna-Mözsi Székelyek Egyesületének elnökével Tolnán ismerkedtünk meg, elmondta, hogy Bálint Ambrusnétól, Piroska nénitől átvette az egyesület vezetését, köszönettel tartoznak eddigi munkájáért, és szilárd elhatározásuk, hogy megújulva is továbbviszik a tolnai székely hagyományokat.

Irány a Balaton-felvidék és Tihany
Az időközben borúsabbra forduló idő nem engedte volna a magyar tengerben való lubickolást, s így a vidék értékeivel való ismerkedés lett fontosabb számunkra. Magyar falvak tucatjain röpített át az autóbusz. Vidéken itt is kevés a munkalehetőség, de aki meg tud és akar barátkozni a föld művelésével, állatok tartásával, megélhetést tud biztosítani családjának. Simontornyán régi barátunk, rétyi Székely Tibor karpaszományos magyar katonatiszt jutott eszembe, aki felmenőit kutatva jött haza a diktatúra éveiben Rétyre. „A családi múlt ismerete nélkül nem tudtam volna meghalni!” – mondta, s magával hozott genealógiai táblázata akkora volt, mint egy falusi lepedő. Utunk végcélja Tihany volt, s tolnai vendégfogadóink ajándékaként egy balatoni hajókázás. Tihanyban valóságos levendulaláz fogadott. Mindenütt levendulaillatot kergetett az enyhe szél, s az ottaniak  arra esküdtek, hogy magyar földön elsőként Tihanyban virított ez az illatos olajú növény. A tihanyi visszhangot nem volt kedvünk kipróbálni, miként ahhoz sem, hogy megkóstoljuk azt a sört, amelyet levendulás sörként ajánlgattak széltében-hosszában.
A tihanyi bencés apátsági templom sem azt jelentette számomra, mint sok más kirándulónak. Szentélye alatt, I. András királyunk sírja mellet állva is hazakalandoztam Székelypetőfalvára, de főleg a zabolai Tatárdomb vidékére. András ezüstdénárjait, akárcsak az utána következő királyaink pénzeit, közelről szemlélhettük a rendház múzeumában. A II. Géza, a III. István és III. Béla pénzeit mentették meg otthoni régészeink Felső-Háromszéken – halotti obulusként –, örömünkre. Ez a régészeti bizonyítéka annak, hogy a XI–XII. században, a mi letelepedésünk előtt Háromszéken már magyar határőrök éltek.
Bár elszomorodott az idő, mégis gyermeki örömmel ültünk sétahajóra Balatonfüreden, hiszen az ilyesmi számunkra ritkán adatik meg. A gyönyörű panoráma mellett sokakkal egy népes barna családra figyeltünk, akiket mindenki migránsként nevezett meg. A látottakat a füredi platánfasor élménye feledtette, no meg a jelességek szobrai. A lombsátor között elvétve be-bekandikált a késői napsugár. Az este közös együttléte amolyan vendéglői búcsúvacsora-félévé vedlett. Hazafelé a koromsötét már nem engedte látni a somogy-tolnai dombságot, idegenvezetőnk, Berta Zoltán, Tolna város alpolgármestere a vidék szülötteként lankadatlan szorgalommal a sötétben is kalauzolt-mesélt minden településről, szülőhelyéről, a kiterjedt szőlőhegyi vidékről, a termálvizéről és vadasparkjáról híres Tamási városról. Késő este volt, amikor átszeltük a tolnai táj bukovinai székelyek lakta vidékét, elsuhantunk Tevel és Kisdorog mellett, átmentünk Zombán. De szerettem volna leszállni az éjszakában...
Vége