– Hogyan lehetne röviden összefoglalni az idei rendezvényt?
– Talán úgy, hogy a grafika ünnepe. A mostani, negyedik kiadásnál az egész világ jelen van  a biennálén, képzőművészeti alkotások révén. Ha szembeállítanám mondjuk a megyei tárlatokkal, akkor valóban azt kellene mondani róla, hogy nemcsak nemzetközi, de világszintű kiállítás, mely Kanadától Tajvanig nagyon sok művészt felvonultat, és a grafika igen sok formáját, lehetőségét megmutatja. Nyilvánvaló, hogy a beérkezett munkák száma nagyobb kihívást jelentett mind a szervezés, mind a válogatás szempontjából, de örülünk annak, hogy nagyon sokan válaszoltak a kiírásra, mert ez azt jelenti, hogy a külföldi grafikustársadalom is számon tart bennünket. Elégtétel, hogy sikerült meghaladnunk a provincia szintjét.
– Hogyan értékelné a beérkezett munkákat?
– Méretbeli és koncepcióbeli megkötések szerepeltek ugyan a kiírásban, de idén a hagyományos grafikai eljárásokkal készült munkák mellett a digitális rendszereken átvitt gondolatokat is elfogadtuk, a korábbi kiírásoktól eltérve csak egy átfogó kategóriát hirdettünk meg, amely teljes egészében integrálni próbálta a kortárs grafika lehetőségeit a hagyományos eljárásoktól a digitálisokig, vagy a digitális módszerekkel készült, de hagyományos módszerekkel nyomtatott alkotásokig. Nagyon széles skálán mozogtak tehát a munkák, minden volt, ami csak elképzelhető.
– Miként zajlott a válogatás?
– Nem volt könnyű feladat, de a munkák számával arányosan idén a jó munkák száma is nőtt, könnyebb jó munkákat találni 1200, mint 700 kép között. Több volt a néznivaló, de egyszerűbb volt a gyengébbek  kiszűrése. A zsűriben részt vevő szakemberek nagy része egyetemi tanár, akiknek rááll a szemük, egyből kiszúrták a rendkívüli dolgokat. Először kizártuk azokat, amelyek méretben vagy technikailag nem feleltek meg, azután végignéztük a munkákat digitális változatban. Amikor nem tudtunk egyértelműen dönteni egy-egy kép mellett, szavaztunk, így állt össze azoknak az alkotásoknak a köre, amelyek versenyben maradtak. Ezután bekértük az eredetit  a művészektől, azokat mind kiteregettük az EMŰK felső emeletén, és egyenként elemeztük őket. Minden zsűritagnak tíz szavazati joga volt, a legtöbb szavazatot begyűjtött alkotások többnyire bekerültek a díjasok közé. Olykor persze kemény viták is voltak, de végül sikerült megoldani a feladatot.
– Milyen kísérőrendezvények kapcsolódtak a biennáléhoz?
– A kísérőrendezvények gondolatát a biennálé előkészítésének szándéka szülte, megpróbáltuk közelebb vinni általuk a grafika műfaját a nézőkhöz. Grafikához kötődő, grafikát magyarázó kiállítások, könyvbemutatók, workshopok előzték meg tehát a mostani tárlatot, például bemutattuk Dr. Szepessy Béla Nyomódúc és/vagy számítógép című könyvét, mely arról szól, hogy milyen hagyományos és digitális grafikai technikákat, eljárásokat ismerünk, és hol vannak az átfedések ezek között; egy műhelymunka során egyszerű konyhai eszközökkel meg is mutattuk gyerekeknek-felnőtteknek, miként jön létre a kézi litográfia. Bizonyára másképp nézi a kiállított grafikákat az a szemlélő, aki maga is megtapasztalta, hogy mekkora erőfeszítésbe kerül egy rajzot átvinni a papírra. A PulzArt Fesztivál részeként egy lengyel plakátkiállításra is sor került, mivel a plakát műfaja viszonylag kapcsolódik a grafikához, bizonyos értelemben annak egyik ágazata. A lengyel plakátiskola világszerte egyedi jelenségnek számít, és mivel a mi zsűrinknek tagja volt dr. Kaja Renkas grafikusművész, a katowicei Sziléziai Egyetem Művészeti Intézetének munkatársa – aki éppen plakátkiállítást szervezett otthon –, nem hagyhattuk ki ezt a meghívást. Ezenkívül a korábbi Biennálé-fődíjas Szőke Erika kiállítása is része a kísérőprogramnak, akinek így a teljes művészi egyéniségét meg tudtuk mutatni a közönségnek, és végül a biennálé megnyitójának másnapján egy olyan mesternek a munkáiból nyílt tárlat, aki már rég nem tanít, mert nyugdíjas, de életműve növelni tudja a biennálé rangját. Ioan Horváth Bugnariu rengeteg székelyföldi grafikusnak volt tanára egykor Kolozsváron, az ő litográfiái láthatóak jelenleg a Lábas Házban. Ezek lennének tehát a kísérőrendezvények, mindezek fényében is visszaigazolódik, hogy a negyedik Székelyföldi Grafikai Biennálé a grafika ünnepe.
– Hogyan csoportosították a kiállított alkotásokat?
– A kiállítás anyagát teljes mértékben Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész rendszerezte, aki szubjektív szempontok szerint csoportosította a képeket a helyszíneken. Az EMŰK alsó szintjén a díjazott képek láthatóak, a hátsó kiállítótérben és a felső szinten, valamint a Székely Nemzeti Múzeumban a Mit? Milyen? Hol? Ki? Mi? stb. kérdésekre válaszoló műveket állította ki, így próbálta könnyíteni a rendszerezést.
– További tervek? Változik-e valamilyen irányban a következő biennálé?
– Ez még kicsit korai kérdés. Nyilvánvaló, hogy mindig lehet csiszolgatni egy rendezvény szervezésén, de erről majd a szakmai kiértékelő után fogok tudni érdemben nyilatkozni. Addig is örüljünk az idei ünnepnek.