Közel hároméves Barót egyik legnépszerűbb szórakozóhelye, a Memento. A szövetkezeti tulajdonban levő főtéri épületbe hosszú időn keresztül leginkább a munkások tértek be olcsó italért, ám az már a múlté: az új bérlő által végzett alapos felújítást követően megváltozott a célközönség. Reggelente és délelőtt elsősorban a várost járók, az ügyeiket intézők a vendégei, délutánonként az ingázó diákság zöme várja itt egy kóla mellett autóbuszát, esténként a lazítani kívánó fiatalok, felnőttek vannak többségben. A Mementót hivatalosan kocsmának mondhatjuk, de azért gyakran több annál: koncerteknek, előadóesteknek vagy éppen táncháznak is otthont biztosít. A tulajdonossal, Lázár „Lazac” Lászlóval arról beszélgettünk, mi kell ahhoz, hogy baróti viszonylatban sikeres legyen egy szórakozóhely.
– Baróton a főtér közvetlen közelében meglehetősen sok olyan hely van, ahová be lehet térni egy sörre, pohár borra. Nem féltél attól, hogy kialakult vendégkörük miatt neked már nem lesz helyed?
– Tényleg több vendéglátóegység van néhány méternyire egymástól, de mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége: az egyik kimondotta kávéháznak mondja magát, a másik inkább vendéglő, s van vagy három, amelyik az idősebbeket és a kispénzűeket célozza meg. Mi inkább a diákságnak, a dolgozó fiatalságnak és az egyetemekről hazatérők számára, vagyis az igényesebb közönségnek próbálunk lazítási lehetőséget kínálni.
– Mégis kellett némi bátorság belevágni, hiszen a diákságnak nincs sok pénze, a munkahelyek szűkössége miatt rengetegen keresik boldogulásukat külföldön, az egyetemisták a nagy nyári vakáción kívül jó, ha havonta egy-két napot vannak itthon...
– Ezzel számoltunk, de nekem gyermekkori álmom volt, hogy egyszer olyan kocsmám legyen, amelyben jól érzem magam – alig néhány éves voltam, amikor nagyapám rendszeresen meccsekre vitt, utána pedig a kocsmába is betértünk, s annak hangulata megfogott – ezért amikor bő három éve, 2013 nyarán kiderült, az előbbi bérlő nem kíván szerződést hosszabbítani, azaz szabaddá vált ez az épület, nem sokat gondolkodtam, adtam egy esélyt magunknak.
– Milyen befektetést igényelt a kocsma elindítása?
– Pénzünk jóformán semmi sem volt, ezért annyit dolgoztunk, amennyit bírtunk, csakhogy elindulhassunk, arra alapoztunk, hogy néhány hónap alatt kiderül, igazunk volt-e, amikor azt mondtuk magunknak, szükség van Baróton egy ilyen helyre. Ha van, folytatjuk, ha nem, bezárunk. Azon voltunk, minél olcsóbban, de azért tetszetősen újíthassuk fel a helyiséget. Párommal diákként elég sokat csellengtünk, Kolozsváron, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is sokszor megfordultunk, volt, honnan inspirációt szereznünk, miként is kellene kinéznie egy modern és fiatalos kocsmának. Önzetlenül mellénk álló barátaink segítségével heteket dolgoztunk, hogy kihordjuk a felhalmozott rengeteg limlomot – a tanácstól elkért traktorral kétszer fordultunk, míg mindent elszállítottunk –, hogy újra összerakjuk, lelakkozzuk a darabokra szedett, a szövetkezet által már rég leírt székeket és asztalokat. A festést és a kőművesmunkához szükséges alapanyagokat „majd fizetemre” kaptuk meg a kereskedőtől, a kivitelezést kisbaconi ismerőseink végezték kedvezményesen, az egyik terem egy falát a legolcsóbb tapétával, az Erdővidék hetilaptól kapott régi újságokkal ragasztottuk tele, a gáz- és vízszerelésre egy barátunk kértük fel, aki egyenesen ingyen dolgozott, a régebbi, de még működő kazánt részletre vásároltuk egy vállalkozótól, a fűtőtestek között van olyan, amelyiket nagymamám kidobott, de mi megjavíttattuk, az egyéb bútorokat pedig használtan vásároltuk. Egyedül, amiért a vásárlás pillanatában fizetnünk kellett, a Brassóból hozott csempe volt, ezért arra családi kölcsönt kellett kérnünk. Szerencsénk volt azzal is, hogy az italbeszállítónknál volt némi ismeretségünk, s elhitték, bár kezdő cég vagyunk, mindenképp fizetni fogunk, úgyhogy a kezdetektől hitelbe hozták az árut.
– Mennyire váltak be számításaitok?
– Alkalmazottat nem vettünk fel, énmagam három hónapig dolgoztam váltás nélkül, de vállalásainkat sikerült teljesítenünk: november 8-án nyitottunk, január elején már csak a szüleinkkel szemben volt tartozásunk.
– Hogy érzed, most hol tartotok?
– Kialakult a törzsközönség, ismerem az ízlésüket, úgyhogy azon vagyok, minél jobb és teljesebb szolgáltatást tudjak nyújtani számukra. Célom, hogy ne csak egyszerű kocsma legyünk, ahol az ember felhörpint valamit, majd továbbáll, hanem annál több. Ezért is szervezünk koncerteket feltörekvő zenekarok számára, ezért hívunk tetoválóművészeket, tartunk táncházat, vagy éppen megszervezzük a magyar labdarúgó-válogatott sorsdöntő meccseinek kivetítését. Ezek költségeit fedezni csak a fogyasztásból nem egyszerű – a zenészeknek bár csak az utazási költségét és minimális gázsit kell biztosítani, s az is legalább négyszáz-ötszáz lej kiadást jelent –, de úgy érzem, ezt vállalnunk kell. Fejlesztési elképzeléseink talán hatvan százalékát valósítottuk meg, tehát sok még a tennivaló. Pénzt a vállalkozásból nemigen veszünk ki, inkább mindent visszaforgatunk, mert hosszú távra tervezünk.
