Werbőczi nagyszabású munkája előtt Magyarországon nem létezett egységes törvénykönyv, ami a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a bírák az egyes területeken a helyben szerkesztett jogkönyvek szellemében jártak el – ez leginkább a királyi városokat jellemezte –, míg más esetekben – korábbi rendelkezések, például az Aranybulla elveinek figyelembe vételével – a szokásjog alapján ítéltek. Hogy mennyire más volt a 16. században az igazságszolgáltatás, kiderül abból, hogy maga Werbőczi is felvetette a kérdést: a bírónak vajon az írott szó vagy inkább saját lelkiismerete szerint kell-e ítélkeznie.
Werbőczi tízéves aprólékos munkájának köszönhetően az 1514-es országgyűlés elé tárhatta elkészült kódexét, amelyet a Dózsa-féle parasztfelkelést megtorló intézkedések megfogalmazásával egy időben egy tíztagú bizottság tanulmányozott. A Tripartitum – mint neve is mutatja – három fő részből állt, vagyis egy nemesi magánjogról, egy nemesi perjogról, valamint egy városi és jobbágyi jogról szóló könyvből épült fel. Werbőczi a Hármaskönyvvel nemcsak törvénygyűjteményt, hanem egyúttal jogkönyvet is alkotott.
A Tripartitum első kötetét Werbőczi kulcsfontosságú megállapítással kezdte, ugyanis kinyilatkoztatta, hogy minden nemest egyazon szabadság illet meg, ezzel együtt pedig felsorolta a sarkalatos nemesi jogokat, úgymint a személyes szabadságot, az adómentességet, a királyi bíróságok illetékességét és a törvényszegő uralkodó elleni lázadás jogát, amit egyébként az Aranybulla 31. cikkelye is biztosított. Kiemelt helyet szentelt a Szent Korona-tan kifejtésének, egyúttal pedig azt is leszögezte, hogy az államhatalmat szimbolizáló korona „tagjai” közé csakis a király adományából lehet felemelkedni (vagyis nemességet csak az uralkodó adományozhat). Ez a „szabály” egészen a második világháború végéig életben maradt. A Tripartitum első könyvének további fejezetei egyébként a nemesség minden ügyes-bajos dolgára megoldást adtak, a határjárástól kezdve a leányági örökösödésen át egészen a gyámság kapcsán felvetődő problémákig. A második könyv egységes perrendtartást szabott meg a nemesség számára, a harmadik kötet pedig Szlavónia, Erdély és a királyi városok polgársága mellett a jobbágyság jogi helyzetéről is részletesen értekezett.
A fent említett tíztagú bizottság, majd a II. Ulászló által kezdeményezett újabb vizsgálat egyöntetűen pozitív bírálatot adott Werbőczi kódexéről, így 1514. november 19-én az uralkodó megerősítette annak törvényerőre emelkedését, a rendi gyűlés pedig a XLIII. törvénycikkben rendelkezett a kihirdetésről. Mindennek dacára  a Tripartitumban foglaltak soha nem léptek életbe. Mi volt ennek az oka? Leginkább az, hogy II. Ulászló nem szentesítette aláírásával a vármegyéknek kihirdetésre szánt példányokat, így a jogalkotás szinte utolsó utáni fázisában a Hármaskönyv ügye menthetetlenül elakadt. Valószínű, hogy az udvari arisztokrácia szabotálta a Tripartitum kihirdetését, mivel nem akarta, hogy a rájuk nézve degradáló „egy és ugyanazon nemesi szabadság” elve életbe léphessen.
Werbőczi 1517-ben saját költségen Bécsben kinyomtatta a Hármaskönyvet, a következő évtizedekben pedig a törvénygyűjtemény meghódította a nemesi uradalmakat. A 17. század elejére Erdélyben és a királyi Magyarországon is általános megbecsülést nyert. Erdélyben a fejedelmek beiktatási esküjükben rendre megerősítették a Hármaskönyvet, a Diploma Leopoldinum később törvényerőre is emelte azt. Magyarországon az 1628-as törvénytárban (corpus iuris) első helyen szerepelt. A hivatalos megerősítés hiánya ellenére a Tripartitum betölthette célját, és a 17. században a magyar jog elismert gyűjteményévé vált.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)