A Bruszilov-offenzíva során orosz fogságba esett, s három évet töltött Oroszországban, ahonnan legendás körülmények között megszökve hazakerült, de újra behívták, és az olasz hadszíntérre vezényelték. Részt vett a piavei csatában. Innen hazatérve nemsokára román katonai behívót kapott, ami elől Magyarországra menekült, és ott élt húsz évig. Még a szülők temetésére sem adtak a román hatóságok beutazási vízumot. A bécsi döntés után 1941-ben elsősorban a családi örökség miatt költöztek vissza a Szilágyságba, ahol jegyzői állást kapott. Sajnos a második világháborút követő politikai változások miatt mind a birtok, mind a hivatal elúszott, egyiket elvették, a másiktól eltiltották. Így a kis Zoltánra nehéz napok vártak.
Ady Endre egykori zilahi iskolájába került bentlakó diáknak, 1950-ben érettségizett. Birtokuk már nem volt, de egy kis szerencsével mind a nővére, mind ő bejutottak az egyetemre. Persze, nem kapott ösztöndíjat, de „gyalogosként” (gyalogosok voltak, akik a menzajeggyel rendelkező „huszárok” után megmaradt ételt, levest, kenyeret megették) támogatták a szobatársak a bentlakásban, majd miután kinnlakó lett, a házigazdák vasárnaponként meghívták ebédre. Nagy nélkülözések közepette 1956-ban sikeresen államvizsgázott. Közben megismerte élete nagy szerelmét, a csíkszeredai Dóczy Erika Máriát, akit kulák származása miatt a gyógyszerészeti egyetem helyett csak gyógyszerész technikumba vettek fel, s hogy részben haza kerüljenek, Csíkszentgyörgyöt választotta körorvosi munkahelynek. Itt a leendő feleségnek is került állás a község gyógyszertárában, így 1957-ben házasságot kötöttek. „Életem legnehezebb, de legszebb időszakát töltöttem el itt” – mesélte később fiának.
Ezt a látszólag gondtalan, de valójában roppant terhes körorvosi életet, úgy érezte, nem szabad tovább folytatni, hiszen a körzetnek a központhoz tartozó Menasággal, Bánkfalvával és több csángóteleppel együtt mintegy 8000 lakója volt; közlekedési eszköz egy kocsi, télen szán. A terepet sokszor lóháton járta be. A személyzetet három bábaasszony, egy védőnő, egy takarítónő és egy kocsis képezte. Siettette az „elszakadást” egy anyával történt kellemetlen incidens is, aki történetesen párttitkár is volt.
Versenyvizsgával sikerült bejutnia a kórbonctan szakra. Így megint visszakerült Marosvásárhelyre egykori professzora, dr. Gyergyay Ferenc mellé, ahol 1962-ben sikeres szakvizsgát tett. 1962-ben a sepsiszentgyörgyi kórházhoz nevezték ki. Ő lett a kórház első kórbonctanásza, s egyben a törvényszéki orvosi tisztséget is éveken keresztül ellátta. Ugyanebben az évben megszületik fia, harmadik Török Zoltán (ma fogorvos Németországban).
A Kós Károly tervezte kórház kis épületébe, a hullaházba rendezkedett be a marosvásárhelyi boncterem mintájára. Sok munkájába került a belső átépítés és berendezés. Ezután hozzákezdett a muzeális preparátumok gyűjtéséhez, konzerválásához és a szövettani gyűjtemény létesítéséhez. Látogatásaim során – mert majdnem minden körorvosi gyűlés után felkerestem – mindig megmutatta őket. Szövettanban elért sikerei arra bátorították, hogy doktoráljon, amire mestere, Gyergyay professzor is biztatta. Tengerimalacokon végzett kísérleteket, sokszor ment Magyarországra tanulmányútra, mivel a dolgozathoz szükséges felvételek elkészítéséhez csak ott talált elérhető elektromikroszkópot. A sors iróniája, hogy a magyar vámosok elkobozták a dolgozathoz készített fényképeket, mint általuk nem ismert titokzatos dokumentumokat. Ezt sohasem tudta elfelejteni! 1975-ben Bukarestben letette a szövettanászi szakvizsgát, és végül 1977-ben doktorált.
A civil életben elvállalta a Szentgyörgyi futballcsapat (OSC) sportorvosi tisztségét. Lehet azért, hogy a medicina másik oldalával is kapcsolata legyen, hiszen a fia gyermekként megkérdezte egyszer: „Milyen orvos, aki nem gyógyít?” Válaszára ma is emlékszik az akkori gyermek: „Tudod, nekem az a szerep jutott, hogy megállapítsam a halál okát, de azért az élethez is sok közöm van, mert nem mindegy az, hogy valakinek levágják a fél mellét, vagy kiveszik a fél gyomrát vagy valamelyik szervét csak azért, mert rákos daganatot tételeznek fel.” Minden szövettani készítményt többszörösen átnézett, nehogy hibás leletet adjon ki a kezéből. De nemcsak erre emlékszik az akkori gyermek, hanem arra is, hogy éveken át sulykolta belé a tisztességet és a becsületet, mondván: „Fiam, jegyezd meg, a becsületes munka hosszú távon kifizetődik, és orvosként kötelező.” „Apám halk szavú, becsületes ember volt, s ha nem is mondta – bár magyarországi születésű volt –, szívvel-lélekkel székelynek érezte magát. Ezt csak azután éreztem igazából, miután elhagytuk a hazánkat” – emlékszik tovább a fiú.
Mert közben ez is bekövetkezett. 1981-ben, ötvenévesen újra vándorbotot vett a kezébe, s új életet kezdett, de most már  Németországban. Pedig akkor még csak a nagy exodus kezdetén voltunk! Talán, mert sokat átélt család tagjaként hamarabb észrevette a ránk leselkedő diktatúra veszélyeit.
Mint törvényszéki orvosnak sokat kellett terepre mennie a hatóságokkal. Sok mindent megtapasztalt, ahogy a fiának mondta egyszer: „Tudod, én túl sokat láttam… túl sok megpróbáltatásnak vagyunk mi itt kitéve.”
Újabb nehézségekkel, de újabb sikerekkel is kezdi az új életet, a wolfsburgi orvosképző kórház megbecsült főorvosaként dolgozik egészen nyugdíjazásáig. Boldogsággal és büszkeséggel tölti el, hogy még azután is igényt tartanak a munkájára. Fogorvos fia pedig ma is büszke, amikor egy-egy régi orvos megkérdezi: „Netán a maga apja volt a most is hiányzó dr. Török hisztopatológus?”
Dr. Török Zoltán elment, de sohasem lett hűtlen magyarságához, s vándorútjáról visszakanyarodott Magyarországra. Oroszlányban vásárolt házat, ahol az időközben Gyergyóból kitelepedett Búzás János doktor, egykori évfolyamtársa és sógora lakott, és ott töltötte szabadidejének egy részét. Sajnos, 2006. január 9-én meghalt a felesége, amit nagyon nehezen viselt el. Aztán 2015. február 19-én ő is eltávozott.
Még mindketten megérték, hogy megszületett a negyedik generációs Török Zoltán is. Talán arra is gondoltak, hogy ő majd hazajön az övéi közé, miként ők is tették, amikor Magyarországot választották örökös nyugvóhelyüknek.