Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Székely határőrök nyomában

2016. november 22., kedd, Élő múlt

Úz völgye, Bátos, Stájerország, Lendva, Répecelak s a bölön–árkosi Nagy-hágó. Gyerekkorom idején a hosszú téli estéken erről az útszakaszról, a második világháborúból visszatérő útjuk kálváriájáról sokat mesélt apánk. Részletek csak akkor kerültek elő, amikor egy-egy falusfelével „talált a szó”, s felelevenítették közös háborús élményeiket: ritkábban a hangszerkészítő Duka Jani bátyámmal, gyakrabban Gelei Ferenccel, akikkel megjárták a nagy utat.

  • Árkosi kiképzésen – a második sor mögött egyedül Kisgyörgy Béniám. Archív felvétel
    Árkosi kiképzésen – a második sor mögött egyedül Kisgyörgy Béniám. Archív felvétel


Apám, Kisgyörgy Béniám (1896–1971) 1916 és 1928 között az első világháború galíciai frontharcosa, ezt követően orosz hadifogoly, szabad orosz és magyar állampolgár volt, megszenvedte az első világháborút Murmanksztól Odesszá­ig. Romániában, szülőföldjén nem fogadták: „Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség!” – mondták 1928-ban a budapesti román követségen. Végül is hazatért, de a sepsiszentgyörgyi Siguranţán mindennap jelentkeznie kellett. Csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával, hogy ne kötelezzék a mindennapos jelentkezésre.
Peregtek az évek, és a második bécsi döntés után újabb behívót hozott címére a postás. A sepsiszentgyörgyi régi víztartály előterében – ma már puszta hely – barakktábor épült, ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indultak az Úz völgyébe. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, vitéz Serfőző János alezredes legényének tette. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyámmal, testvéröcsémmel nélkülözések közepette vártuk a háború végét gyermekkorunk színterén, az árkosi Geréb utcában. Háború volt, szükségállapot.
Amikor az orosz katyusák szólni kezdtek Moldvában, az elmenekült tisztesek után apáméknak is menniük kellett. Nem részletezzük, hogyan alakult nyugat felé tartó „esztelen menekülésük” az ausztriai határszélig. Amikor sokadmagukkal, háromszéki idősebb katonákkal szembetalálták magukat a stájer Alpokkal, kijelentették: egy tapodtat sem megyünk tovább, s megfordultak.

A répcelaki pihenő
Visszatérésük egy emlékezetes mozzanatát volt alkalmam felidézni egy dunántúli út alkalmával, és csodák csodája, felkereshettem azt a helyet, ahol hazafelé tartó útjuk során, immár magyar földön, napokig emberségben volt részük.
– Répcelakon napokig pihentünk – valahogy így mesélte apám. – Többedmagammal megszálltunk egy tágas udvarban. A háziasszony emberségesen ennünk adott, tető volt a fejünk felett, pihentünk, mert hosszú és nehéz volt a gyalogút Lendvától odáig. Nagyon tetszett nekem a répcelaki háziasszony tájszólása. Szalmacsutakokkal hevítette a kemencét, sütni készült. Mi árkosiakul csodálkoztunk, mert felénk ez másképp megy. Látta, hogy bámultuk, ránk szólt. Há maguknál nem fülik a kementszt szómával? Nem, feleltük. Há mivel? – kérdezte újra. – Száraz faággal, hevítővel! – feleltük. – Jaj igen, annak mifelénk pisili a neve! Olyan nekünk most nincsen. Soha nem felejtem ezt a beszélgetést: az almának azt mondták, óma, a szalmának szóma, a cipő talpának tópa! Az is magyar volt, mint a mi dialektusunk...
Dr. Csáky Csaba kedves szárligeti barátunk egy Répcelakot jól ismerő asszonysággal vette fel a kapcsolatot, aki vállalkozott, hogy érdeklődik a régi eseményről. Az idős répcelakiak segítségét kérte. Csodával határos, hogy sikerült nyomára akadni a hetven esztendővel ezelőtti történetnek!
– Felkerestem egy idős as­szonyt, Galambosné Nagy Gabriellát, aki abban az időben fiatal lányka lehetett, tehát emlékezhetett, és érdekes: emlékezett is a háborús időkre. Arra is, hogy szomszédságukban sok székely katona szállt meg annak idején. Ott laktak Nemes Lászlóéknál, akik pékek voltak, s volt ott kemence is! Ott állandóan sütötték a kenyeret! No, kedves Zoli bácsi, az lehetett az a ház, ahol a katonák, édesapjáék állomásoztak annak idején – közölte örömömre Halász Istvánné Éles Erzsébet, Böbe asszony.

Visszatérés, hazafelé
– Amikor a nyomunkban voltak az oroszok, mi már Ausztria földjén, a stájer Alpokban jártunk, éhesen, meggyötörve, fáradtan, gondolataink az itthoniakon, rajtatok. Mentsen meg minket, Béni bácsi, sze’ maga jól tud oroszul, hátha nem esünk ismét fogságba – biztattak társaim. Megfordultunk szembe az ellenséggel – mesélte apám.
De adjuk át a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek, egy akkor fiatal leventéből verbuvált katonának, néhai Soós Ferenc kökösi lakosnak, aki a történteket elmesélte néhai Sylvester Lajos újságíró kollégámnak. A visszaemlékezés megjelent az Úz-völgyi hegyomlás 1996-os dokumentumkötetben: „Lendvánál (ma 11 000 lakosú város Északnyugat-Szlovéniában – szerk. megj.) egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez. Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs, amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig (1200 lakosú nagyközség a Rába partján Vas megyében). Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskeméten, ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba” – idézte fel Soós Ferenc.
Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultak hazafelé Kecskeméttől vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem volt bátorságuk bemenni a brassói vasútállomásra, könnyen elfogták volna a Maniu-gárdisták, s akkor irány Földvár. Apácán leszálltak a vonatról, a bölöni erdőn keresztül, nagy hóban indultak Árkosra. S mert együtt jöttek sok alsó-háromszékivel, az árkosiak figyelték a toronyból, s amikor megjelentek a Nagy-hágó havas oldalában, meghúzták a harangokat. Mindenki könnyezett. Anyánkkal nagyapám háza előtt vártuk forró teával, pánkóval. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz völgyében – emlegette gyakran. – Megszenvedtem ezt a háborút is. Száz háromszékit hoztam haza, orosznyelv-tudásommal megmentettem a második hadifogságtól...

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 249
szavazógép
2016-11-22: Magazin - :

Száz éve hunyt el Ferenc József

1916. november 21-én hunyt el I. Ferenc József osztrák császár (ur. 1848–1916) és magyar király, aki uralkodását a Habsburgok pozícióit megrendítő forradalmak leverésével és a neoabszolutizmus kiépítésével kezdte, majd a birodalom dualista átszervezésével folytatta, hogy aztán életét az Osztrák–Magyar Monarchia és a „boldog békeidők” örök szimbólumaként fejezze be. Ferenc József 68 éves országlás után, az első világháború harmadik évében hunyt el. A sors sok szempontból kegyes volt hozzá, ugyanis birodalma nem sokkal élte túl őt.
2016-11-22: Élő múlt - Fekete Réka:

Emlékezés az andaui hídon

Hatvan évvel ezelőtt, a magyar forradalom és szabadságharc leverése után ezekben a napokban indult meg a menekültáradat Magyarországról Ausztria felé. Az ENSZ 1950-ben létrehozott Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint közel kétszázezren hagyták el szülőföldjüket, 180 ezren Ausztriába, körülbelül 20 ezren Jugoszláviába menekültek. A menekültügyi szervezet a világ harmincöt országában segített új otthont találni a hazájukat elhagyóknak, de abban is közreműködtek, hogy aki akart, visszaköltözhessen Magyarországra. Andaunál (1921-ig Mosontarcsa) a Hansági-főcsatornán átívelő fahídon hetvenezren lépték át a magyar–osztrák határt, többen a mocsaras ingoványba vesztek. November 21-én a szovjetek a hidat felrobbantották. A negyven év múlva újjáépített létesítmény azóta emlékhely.