Hogy munkájuk fel- vagy leértékelődik, azt a felvásárlói árak közlik velük, nemegyszer megfellebbezhetetlen ítéletként. Az uzoni szeszgyár vagy a botfalusi cukorgyár évtizedekig szolgált ilyen ítélkezés fórumaként. A második még áll — az elsőt mint a hazai ,,,furcsa" privatizáció áldozatát tartjuk számon. Hogy milyen űrt hagyott maga után, tapasztalhatja bárki falujáró. De ha arra gondolunk, hogy nemcsak Uzonban, hanem a két megyében is leálltak mindenütt a szeszgyárak, akkor hozzá kell tennünk: a magánosítás csatáit megnyerő, esetenként kétes eszközökhöz folyamodó spekulánsok is rajtavesztettek az üzleten. Alighanem nekik is csalatkozniuk kellett várakozásaikban, hiszen a székely szeszipar azóta úgyszólván összeomlott. Az okoknak tehát a privatizációs csalásoknál is messzebbre kell vezetniük.

A padlón legalább öt gyár

A riporter akkor gondolkodott el először mindezen, mikor Málnásfürdőn szemügyre vette az egykori likőrgyár által felépített szeszgyár ma romosodó épületét. Íme a kisebb csőd egy nagyobb alfejezeteként.

Hogy likőrgyárat miért kellett ott alapítani, ahol kiváló és kincset érő gyógyvizeket bugyogtat ki ajándékként magából a föld, azt lehet joggal furcsállni mint bizarr ötletet, de hát adott volt a töltőüzem, s amúgy a szeszgyártás is a megyében, úgyhogy gazdaságilag nem nevezhető képtelennek a terv. Az üzem működött is évtizedekig, méghozzá jól és hasznosan, egyszer érdemes lesz visszatérni történetére, mert tanulságos módfelett, itt azonban inkább arra felelnénk, amire a sorozatcímben szereplő munkahelyteremtés feljogosít.

Miért nem lesz soha, de egyhamar biztosan nem szeszesital- vagy tisztaszesztermelés a megyében, miért dugult be e lehetőség végleg?

Kulisszaként nemcsak a volt likőrgyár telkén árválkodó, kifosztott saját szeszgyár szolgál e fejtegetésekhez, hanem a megye, sőt, a tágabbi régió úgyszólván minden szeszgyára. Évek-évtized óta nem termel ugyanis nemcsak az uzoni, hanem a csíkszentsimoni nagy kapacitású és évszázados hagyományú egység sem. (Valamikor a háromszékieket két csoportra osztották aszerint, hogy ki esküszik közülük az uzoni és ki a szentsimoni szesz minőségére.) Ráadásul, miként a szakember állítja: az uzoni gyár feltámaszthatatlan, ott soha már szeszgyártás nem lesz, a gépeket ócskavasként, fémgyártási nyersanyagként hordták el, legfeljebb telkét, telephelyét, épületeit lehet majd másra hasznosítani, ha a kifosztói ellen indult perek egyszer évek múltán véget érnek, és az ingatlan jogi helyzete tisztázódik. Hogyan történt vajon, hogy a közeli Zalán frissen telepített, állítólag korszerű amerikai technológiával felszerelt szeszgyára sem működhetett úgyszólván egyáltalán, hogyan van az, hogy a száz évnél régebb meghonosodott iparág környezetünkben nemcsak haldoklik, de talán ki is szenvedett?

A képtelen pusztítás, mely itt a privatizáció örvén lefolyt, épp a szeszgyártás terén volt a legteljesebb, és — mint szakemberek vallják — ma sincs vége. Azok befolyása, akik ma sem kívánják a szeszipar újraindulását, még mindig rendkívül erős, akik padlóra küldték a környék cégeit, ma is nyeregben ülnek, és érdekük azt diktálja, hogy itt és még jó pár helyen a gyártás szüneteljen, illetve soha újra ne indulhasson. A román sajtó több ízben foglalkozott a szeszmaffia ügyeivel, a vizsgálatok azonban valami egészen furcsa módon úgyszólván kisiklottak, elaludtak.

A két szint

Aki magyarázatra vágyik, annak a kérdés ismerői a szeszkereskedelem két szintjét ajánlják figyelmébe, melynek létéről valóban bárki meggyőződhet. A piacon vagy áruházakban a 96 fokos tiszta szesznek 46—50 lej vagy ennél is több litere, falvakon, városi szomszédságok informális csatornáin keresztül ugyanaz már 15—20 lejért is hozzáférhető. A legális kereskedelmet külön luxusadó is terheli, mely a termék kiskereskedelmi árát 70—80 százalékkal duzzasztja fel, mi több, az kétszeresen megadóztatott terméknek számít. Nagy hát a kísértés, hogy az állítólag mindenütt fellelhető feketekereskedelemhez forduljon a vevő. Annak haszna is óriási, a szeszelőállítás önköltségi árát ugyanis nyersanyagtól függően öt-hat új lejre becsülik, a profit tehát elérheti a 200 százalékot is, melyért nyilván már érdemes csinálni. A haszonkulcson és keresleten kívül már csak a cinkos, hasznon osztozó hatóságok kellenek hozzá, hogy menjen minden, mint a karikacsapás — és úgy tűnik, e feltételrendszerben nincs hiba, régiónk szesziparát legalábbis padlóra küldte, s amit nem tudott véghezvinni az impériumváltás vagy két világháború, sem a kommunizmus, azt elvégezte a magánosítás örvén végrehajtott rombolás, a mindent behálózó szeszmaffia máig virágzó királysága.

A málnásfürdői likőrgyár különben Mebo-rendszerű privatizálása után nyilván abba pusztult bele, hogy normális üzleti feltételekre számított, nem a rablókapitalizmus e körülményeivel számolt, amikor még szeszgyárépítésbe is kezdett a kilencvenes évek végén, és annyira eladósodott, hogy végül a hitelező kérte ellene a csődeljárást. Ingatlanjai egy részét a borvíztöltőde vásárolta meg, a többi máig vevőre vár. Jellemző a hazai viszonyokra, hogy a Pete István szenátor többségi tulajdonában lévő nagyváradi szesz- és keményítőgyár 2007 végén jelentette be, beszünteti a termelést. Ők talán azért bírták eddig, mert nem kezdtek nagyobb beruházásba, viszont az olcsó, feketén termelt és eladott külföldi és hazai szesztermeléssel a versenyt hosszabb távon íme ők sem bírták felvenni.

*

Munkahelyek százai, ha nem ezrei bánják a háromszéki szeszgyártás összeomlását, Spanyolországtól Norvégiáig szóródtak szét azóta — a riporter példákkal tudja adatolni földrajzi tájékozottságát — e gyárak volt alkalmazottai, vagy keresik ma ott kenyerüket leszármazottaik, akik pedig ha e gazdasági katasztrófa nem következik be, ma akár itthon is élhetnének és boldogulhatnának.