Ismét és újfent megállapítom: a székelyek Brassóban költik el pénzüket. Alkalmi kikapcsolódásra, a filmekben oly gyakran látott shoppingolásra hová máshová is mehetnének? És vásárolni sem mindig muszáj, ha a zseb úgy diktálja, a szegény ember beéri nézelődéssel – ahogy felénk mondják: szájtátással –, amihez kénytelen-kelletlen társít némi irigykedést. A figyelmes szemlélő már messziről, ruházata és viselkedése alapján kiszúrja a magafajtáját. A székely ember, akár elefánt a porcelánboltban, kissé darabosan mozog a bevásárlóközpont szemfényvesztő zsongásában, beszéde halk, gesztusai visszafogottak. Csak a még nem iskoláskorú gyerekei hancúroznak úgy, mint kiket nem érintett meg a környezetváltozás.
Mondom, nem hallgatózok, a két nagylány csevegése mégis áthatol az idegen beszéd harsány burkán. Történetük párbeszédükből könnyen kikerekedik, a hiányzó részleteket a képzelet egészíti ki. Egyikőjük szülei valahol éppen csizmát keresnek kisöccsének, tartósat, hogy a gyerek ne rúgja le lábáról bár addig, míg ki nem növi. A pénz nem számít, de azért ne legyen nagyon drága. A másik nagylányt – osztálytársát – barátnőként vitték magukkal a jó szülők, elfér az autóban, és hátha legközelebb az ő szülei is magukkal viszik lányukat. Kell a kikapcsolódás a gyerekeknek, havonta egyszer bár, hiszen annyi a tanulnivalójuk, és mindjárt itt az érettségi. Egész nap iskola, néha a nyolcórás műszaknál is hosszabban, délután meg a magánórák, hetente kétszer román, mert abból a legkegyetlenebb az érettségi vizsga. És mégis halovány az eredmény. Bemagoltatják az emberrel azt a sok dativuszt meg imperativuszt, olvastatják az archaizmusoktól hemzsegő ósdi szövegeket, elemeztetik halomszám a szinesztéziákkal fűszerezett verseket, a félévi dolgozat – márpedig megmondta a tanárnő, az olyan lesz, mint az érettségi vizsga egy része – végül úgyis pocsékul alakult.
Hirtelen témát vált a két nagylány, közelednek a sorban a kiszolgálóhoz. Hogy milyen kávét igyanak, arról folytatnak magas szintű eszmecserét. Szavaikból kitűnik, nem a sznobéria irányította őket a sok ruhabolt helyett a Starbucksba, hozzáértő elemzésük fiatal ínyencekre vall. Választanak hamar, majd rendelnek.
És én hirtelen Arany Jánost hívom segítségül, mert bennem „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”.
A két nagylány angolul adja le rendelését!
Gyönyörű kiejtéssel, tökéletes nyelvtani helyességgel, választékos szóhasználattal beszélik az angolt, a román kiszolgáló fiú meg magától értetődő természetességgel vált át a számára sem ismeretlen nyelvre. Kis gond akkor lesz, amikor a lányok nevét kérdezi (merthogy a Starbucksban a fizetőpincér veszi fel a rendelést, a műanyag pohárra ráírja a vendég nevét, majd odébb a kiszolgálók belekeverik az ivóeszközbe a kért italféleséget). Ágota and Kincső, válaszolják a lányok. Spell it, please (betűzzék, kérem), kéri a pincér. A lányok betűzik neveiket. A poharakra kitörölhetetlenül rávési a fekete permanens: Agota, Kincso.
Hamarosan megkapják kávéjukat, leülnek egy üres asztalhoz, és folytatják jóízű csevegésüket fiúkról, iskoláról, tanárokról, szülőkről. Anyanyelvükön, székelyül.
Közben magam is rendelek, a kávéba – szokásommal ellentétben – nem teszek cukrot. Hogy jobban essen a kesergés a romániai magyar középiskolák romántanítási módszerének legdicsőbb példája felett.