M. Szlávik Tünde: Mostan színes mintákról álmodom

Amúgy sem tudna méretet venni, két hónapja nem találkoztak, a vizsgák miatt, meg aztán mostanában sokat kell a fiúnak otthon segíteni. Nem baj, gyakran magához mérte az elkészült részeket, ez olyan volt, mintha Zolit ölelné. Ezerszer elképzelte, hogyan fogja megsimogatni benne azokat a széles vállakat. Aztán lehúzza róla a pulóvert, beletúr abba az összekócolódott hajába, belenéz a szemébe... S itt mindig elakadt. Fogalma sem volt róla, hogyan tudná elcsábítani a fiút, de bízott a pillanat erejében. Meg a pulóverben. Éjszakánként színes mintákkal álmodott, kavargó falevelek között lépkedett felé a fiú, akinek csillapíthatatlanul vágyott meztelen testére. Behunyta a szemét, és keze elindult Zolin. A pulóveren. Megállt a bordák alatt a bézs cirmoknál. Bézs... A bézs olyan minden rendben van szín. Óvatosan kiegyenesítette a derekát. Gerince helyén izzó drótköteg húzódott. Túl sokat ült mostanában. Morgott is a nagyanyja, hogy a fél konyhát elfoglalja a pamukjaival. Pamuk... A mamának vannak ilyen félrehallásai, de nem szól neki, nem akarja megbántani. No jó, kicsit nevetgél rajta, szigorúan a háta mögött, mert a mama még mindig úgy tud nézni, hogy belefagy a forró leves a tálba. De hálával tartozik neki. Ha ő nem fogadta volna be annak idején, a szülei balesete után, mehetett volna állami gondozásba. Ami igaz, igaz: valóban sok helyet foglal el. Az L alakú sarokülő hosszabbik szára már csak az övé. De így a lábát kényelmesen felteheti az asztal alsó összekötő fájára, s az ablakból éppen jó szögből esik a fény a kötésmintára meg a szobai tévére. Most nem érdekelte, mi megy benne, járt a keze a tűkkel. Aztán egyszer csak elhalt a fémes kettegés. Nem is lélegzett. Ujjanként billentett arrébb, mint egy zongorán. Feljebb és feljebb a kocka-izmok lépcsőjén. A pulóver egysima-egyfordítottján. Citromsárga... A citromsárga foltok: a barátnők irigysége, ha majd látják a boldogságát.
Napok óta fájtak az ujjai. Úgy érezte, ujjbegyeiről hiányzik a bőr, nyers, lila húsmassza van a helyén. Mintha szappan helyett smirglivel mosakodott volna. A szívdobogásával egy ütemben lüktetett bennük a fájdalom. De már nem adhatja fel, lassan elkészül. Ez lesz élete fő műve. Kit érdekel, hogy a kötőtű hegye lyukacsosra bökdöste az ujjait, amikor Zoli olyan lesz ebben a pulóverben, mint egy félisten? A barna, a mélysötét barna... Mint Zoli íriszében a barna pettyek. A várakozás vánszorgó napjai...
Zoli. A közös életük. Csak ezt a kis időt kell még kibírni. Zoli levizsgázik, tisztté avatják, aztán végre beszélhetnek a házasságról is. Igazából nem akart még férjhez menni, csak... Csak végre meg akart már szabadulni a szüzességétől. De ez volt Zoli egyik feltétele: érintetlenül akarta elvenni feleségül. Istenem, mintha a középkorban élnének, pedig talán lámpással sem lelnének még egy betöretlen 19 éves lányt. A környezetében aztán biztosan nem. A barátnői elájulnának, ha megtudnák, hogy négy év alatt ők sosem... Azt hinnék, valami bajuk van, Zoli impotens, vagy ő képtelen a szexre. Ó, nem, Zolival semmi baj, ebben biztos volt, hiszen a fiú megtanította, hogyan szerezzen neki örömet, csak amikor őrá került volna a sor, Zoli mindig azzal érvelt, hogy nem tudna uralkodni magán, s akkor oda az összes szép álmuk, hogy majd a nászéjszakán lesznek egymáséi. S ő szégyellte bevallani, hogy neki nem kellene már az éjszaka a nászhoz, fényes délben, akár egy bokor tövében vagy az árokparton is képes lenne odaadni magát. Vajon másnak is ilyen vad vágyak élnek a testében, vagy egyedül ő ilyen rosszféle? Felpörgött kezében a kötőtű. A vörös fonal következett... A rőtvörös. Az újra és újra felkorbácsolt vágyakért...
A mamával erről nem lehet beszélni. Azt mondaná, örüljön neki, hogy egy ilyen becsületes fiúval akadt össze, akinek nemcsak a szándékai tisztességesek, de valóban ragaszkodik is a tisztességhez. Lám, ő is megvan harminc éve férfi nélkül. Nem értené meg, hogy ez nem ugyanaz. Néha már azt sem tudja, mire célozgatnak a barátnői, sokszor csak tereli a szót. Inkább nem is megy társaságba. Hova is mehetne Zoli nélkül? Igaz, lenne kísérője, de neki Zoli kell. Csak Zoli. Megköti neki ezt a pulóvert, beleköti az összes szenvedélyét, a vágyait. Biztosan meg fogja érteni, hogy nem akar tovább várni.
És eljött végre a nagy nap. Megvárta, míg a mama elindul a templomba, s csak akkor adta oda az ajándékát. Zoli megköszönte, de vonakodott felpróbálni. Amikor már túl kínossá merevedett a szituáció, elfordult, a székre dobta a garbóját, s felkapta a pulóvert. Ez nem lehet, gondolta Irén: Zoli egészen egyszerűen idétlenül festett a pulóverben. A vállak a könyökéig értek, az ujjvégek üresen lifegtek. De a gyönyörű színekhez remekül passzoltak a lilás foltok Zoli nyakán... Irén először balesetre gondolt, meg akarta simogatni a sérüléseket, de amikor a fiú bosszúsan félrerántotta a fejét, végre felfogta, mi történt.
– Te szemét! – nyögte haragtól eltorzult hangon. – Te ócska, képmutató mocsok!
Órákig ült, ölében a pulóverrel. Nagyanyja hiába kérdezte, nem válaszolt. Üres tekintettel nézett maga elé. Aztán kezébe vette a nagyollót. Lassan, mint aki egy ősi szertartás lépéseit követi, a minták mentén szétvágta a pulóvert. Minden új értelmet nyert: a citromsárga foltok – a barátnők boldogsága láttán érzett irigység. A fekete a nyugtalan éjszakák emlékére. A mélybarna a hiábavalóan eltelt évekért. A rőtvörös a szenvedésért, az újra és újra felkorbácsolt, de viszonzatlan, kielégítetlen vágyakért.