Korántsem fejeződött be – ahogy ezt általában emlegetik – a magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én a szovjet hadtestek támadásával. Miután a teendőket illetően a Moszkvában kioktatott Kádár János és bűnözőtársai visszamerészkedtek – több megállóval – Budapestre, azt tapasztalhatták, hogy a még izzó forradalmi parázs – az agresszorokkal szemben támadt gyűlölettel erősödve – fel-fellobbant, és korántsem virágeső várta az áruló szökevényeket.
Sőt, a fegyveres ellenállást sem tudta 4-én letörni az a szovjet hadsereg, amely – történészek szerint – nem volt kisebb, mint amekkorát Berlin 1945-ös ostrománál bevetettek. Az utolsó ellenállási gócokat november 11–12-én számolták fel, többnyire úgy, hogy a forradalom fegyveresei feladták a küzdelmet és elvonultak. Többségük – előre látva a következményeket – disszidált. A fegyverek elhallgattak, de nem úgy a már jól szervezett és országosan tevékeny munkástanácsok. A forradalomban edzett fővárosiak kevés szóból is értettek. Több ezer nő vonult december 4-én a Hősök terére, hogy virágot helyezzen az ismeretlen katona sírjára. És lobogott a kitűzött lyukas zászló, emlékezve és emlékeztetve az aljas november 4-ei szovjet támadásra.
Talán ez a nagyszabású tüntetés vezetett a hatalom gyakorlóinak gyilkos döntéséhez. Kádár és kormánya az általánossá vált sztrájkokkal egyrészt helyben topogott, másrészt a „testvéri” országok vezetői a rohamosan romló gazdasági helyzet miatt nyíltan fejezték ki értetlenségüket a szovjetek által beültetett kormány tehetetlensége miatt (ugyanis szovjet parancsra ők segítették ki, „testvéri” alapon, a magyar gazdaságot). Kádár kénytelen volt immár tárgyalni a Központi Munkástanács (KMT) képviselőivel, Rácz Sándorral és Bali Sándorral. A kormány félelmének foglya volt a szovjetek által védett parlamentben...
Az ország érdekében a KMT november 16-án felfüggesztette az általános sztrájkot, cserébe a szorongatott kormány szabadon engedte az elfogott vezetőket. Aközben szerveződtek a Kádár-hívek, különösen a volt ÁVH (Államvédelmi Hatóság), igyekeztek bosszúra készen a megtorlás zászlója alá tömörülni. December 9-én letartóztatták a KMT székházában a munkástanácstagokat, majd a kormány törvényen kívülinek nyilvánította a munkástanácsok működését. 10-én Miskolcon a szovjet katonák és a tüntetők között fegyveres konfliktus robbant ki, két szovjet katona és nyolc tüntető halt meg. December 11-én a KMT országos sztrájkot hirdetett. Gyülekezési tilalmat vezetett be a kormány, és internálótáborokat nyitott meg. Statáriumot hirdettek, amely máris előrevetíti a gyilkos indulatok elszabadulását. Egerben a tüntetők közé lőttek: 6 halott, 19 sebesült. December 15-én meghozták az első halálos ítéletet: Soltész Miklóst kivégzik.
A sortüzek és a jogszerűtlen megtorlások vezérlő irányítója Marosán György. Immár a mindenütt állomásozó és a kádári hatóságokkal együttműködő szovjet csapatokon kívül december elején már megjelentek a jelentős karhatalmi csapatok is. Budapesten 3949 fő, vidéken 5907 fő, ezeken kívül már szervezett honvéd zászlóaljak is állomásoztak országszerte. Marosán a munkástanácstagok letartóztatása előtt mondta Rácz Sándornak december 8-án: „Máig tárgyaltunk veletek, de ti nem vagytok forradalmárok, ti ellenforradalmárok vagytok! Mától lövetünk.” Ez a kaméleontermészetű ember, Marosán tartotta kezében a Kádártól hallgatólagosan áttestált hatalmat. Olyannyira, hogy Nezvál Ferenc igazságügyi miniszter is vele „konzultált” az ítéleteket illetően. Ismerte és befolyásolta a bíróságok, ügyészségek döntéseit, ezekről állandó tájékoztatást kért. Az első sortűz, mintegy bevezetőül, a Nyugati pályaudvar előtt dördült el az ún. vörös zászlós tüntetéskor, amely előbb verekedésbe, majd a szovjet fegyveresek tűzparancsába torkollott; öt elfogott személyt egyszerűen tarkón lőttek. Ezt a tatabányai követte hat áldozattal. A legvéresebb szovjet–magyar összehangolt sortűz Salgótarjánban egy tömeges tüntetést követően december 8-án történt, az áldozatok számát máig nem ismerjük pontosan (131 halott?). Majd december 10-én Miskolcon 8 halott, 11-én Egerben – ahol a másik gyilkos, Gyurkó Lajos vezérőrnagy irányította a karhatalmi egységeket – két embert lőttek le. A válaszként kirobbant sztrájk idején, 12-én összegyűlt tömegre lövetett katonáival Gyurkó embere. A menekülőket hátukon ért lőtt sebek bizonyítják, hogy indokolatlan volt a sortűz. Azonnali egyedi kivégzéseket több községben is végrehajtottak (Gyoma, Kevermes).
Ez a két gyilkos bűnöző, Marosán György (1908–1992) és Gyurkó Lajos (1912–1979) – akárcsak társaik – soha nem felelt bűneiért, noha Marosán megélte a rendszerváltozást. Sajnos, ugyanaz történt Magyarországon, mint Romániában: cselekedeteik jogosságának tudatában élhettek évekig nyugalomban. Ma ennek az „emberséges” feledékenységnek vagyunk késői megszenvedői. Egy-két roskatag vénembert citáltak napjainkban a törvényszék elé, teljesen feleslegesen. Az 1989-es fordulatkor – mindkét országban – a vörös mocsok eltakarítása lehetett volna az új, tisztességes társadalmi élet kezdete, úgy, hogy ezeket a gonosztevőket tartós börtönbüntetésre, kényszermunkára ítélik, mint ahogy ők tették sok ezer magyar és román ellenállóval. De itt vannak ők és utódaik soha meg nem reformált posztkommunista társadalmunkban.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
