és ízzé-porrá törték minden csontunk
míg torzó testünk magára maradt
se kéz se láb sem ujjak nem maradtak
hogy tenyerünkben tartsuk lelkedet
hogy befoltozzuk vérző álmainkat
és bekötözzük csonkult testedet
És most ki vagy? Világ hajléktalanja
Csak kéz vagy láb vagy sajgó akarat
mit nem tart össze hegyek karcsú váza
és ami még e testből megmaradt
és nem épül hitünkből katedrális
mert ácsainkat várja a világ
és kopárságuk szégyellik a dombok
és erdőinket elhagyják a fák
mint fantomfájás kóborolsz magadban
a végtelenbe szántó utakon
és tenyerednek térképén a lábnyom
egy cseppnyi múlt a sajgó végtagon.
S e kor falára nem kerül majd márvány
csak lelkeinkben él a kényszerűség:
– a múlt halmán nőtt kápolnavirágok –
mit hittel ápol jó utód: a hűség.

Egy szólamra

Hencegő kis törzs lettünk mi mára,
harangtestű álom-kongató,
ki diadalként éli meg a semmit,
s kinek a minden konca volna jó.
Ki lármafácskák fényében kiáltja,
hogy szabadságot és jogot akar,
és látványosan szaggat zászlót-inget,
ha dönteni kell, ki itt a magyar -
csak rúgkapál és régi harci pózban
várja a múlt rozsdás tankjait,
s a hatalommal felvértezett nyájra
görbedő hegyű nyilakat hajít.
Az agymosottak révülő hitével
tagadja meg testvérét-urát,
és szentnek vélt de álnok szólamokkal
bástyázza körbe legyőzött magát.

Én egy vagyok azok közül kiket már
csak orvosság tart össze és ima,
kit úgy követ a csend mint szolga-árnyék,
és elhív majd a jó Emberfia.


Találkozások

Még áldott esték köszönnek reánk,
mert mi adunk most értelmet a szónak,
mint gyermekünknek, mi adunk nevet,
és elbocsátást minden meghalónak,
hogy hagyjon bennünk szép emlékeket.
S amerre járunk, régi ismerősök,
az utcatáblák ránk bólintanak,
a nevek mögött ott laknak a hősök,
s mint unokákat, megszólítanak.
Ránk köszön a sarkon egy-egy verssor,
hol Petőfi Arannyal összefut,
és hazáig kísér Ady barátunk,
és kinyitja nekünk a kertkaput.
Az utcatáblák tisztelt társasága
mint jó utódot, magába fogad,
s amerre járunk, ellát jó tanáccsal,
hogy miként éljük túl a napokat.
Ha reggelenként gondredős az arcunk,
ők összehajtják szétszórt álmainkat,
mint jó szülők a gyűrött lepedőt,
még elsimítják tépett ráncainkat.
És lépteinknek sűrű kopogása
örökös csendjük mindig felveri,
és okos szemük higgadt pillantása
e lét küzdelmét szótlan figyeli…
Mert mi adtunk nevet itt minden térnek,
és otthonunkhoz vezet minden út,
hát találkozzunk ott az utcasarkon,
hol Petőfivel Arany összefut.


Hírhozó

Egy emberöltő néz most vissza rád –
A tél csizmája csattog valahol,
a sarkon túl még ott gubbaszt az ősz,
mint béna koldus, csúszva araszol.

És fékevesztett szél-melódiák
futama kerget rémült levelet.
A fagy markában fénylő gesztenye,
tenyerén halvány, bomló erezet.

Ígéret lobog a karcsú fákon,
lomb helyén kancsal fényár ragyog,
s december felfeslő zsebében
dió csörög és feltört mag  vacog.

Emberöltőd néz most vissza rád –
a hírhozó, egy fényes szárnyú angyal,
csak hinned kell, és megtelik szobád
a megváltásra váró virradattal.