És már csodálkozni sem lehet, hogy a tábla éppen azon a megyehatáron áll, amely a legkevésbé forgalmas, véletlenül sem mondjuk Kökös felé, ahol Brassó és Sepsiszentgyörgy között naponta ezrek fordulnak meg. Nyilvánvaló tehát, hogy a kirakatpolitizálással, annak is a gyengébbik nemével van dolgunk: azzal, amely néhány szavazat megszerzése érdekében hajlandó a kompromisszumra. A pannó elhelyezése a megyehatár közelében ráadásul azt a látszatot kelti, hogy a Székelyföld pontosan az 1968-ban rögzített megyehatárnál kezdődik — pedig az apácai magyarok identitásuk, hagyományaik révén inkább az erdővidékiekhez kötődnek. És az is érdekes, hogy Apáca felől szinte járhatatlan hídon kell átjönni, ahol egy rozsdás fémhalmaz — a megyehatárt jelző tábla — köszönti az erre látogatót. Így könnyen megeshet, hogy még a pannó megtekintése előtt gondol egyet, és visszafordul.

De talán nem is a tábla felállításának ideje és helyszíne a legfontosabb, hanem az, ami mögötte van — vagy lehetne. Mert a jelek szerint egyelőre épp az nincs mögötte, amitől igazán értékes lehetne: fejlődő közösség, erős, az identitásmegőrzés és a munka iránt egyaránt elkötelezett önkormányzat, egyszóval, az a Székelyföld, amelyet nem csupán egy reklámtáblán szeretnénk látni, hanem ott akarunk élni, és otthon érezni magunkat.

Ehhez pedig mindenekelőtt a székelyföldi települések összehangolt önkormányzati munkájára, tenni akarásra, elkötelezettségre, bátorságra van szükség. A lakosság ugyanis nem a külsőségek mentén való politizálást, hanem a valós építkezést várja el a következő önkormányzatoktól — ez lehet megmaradásunk, fejlődésünk egyedüli biztosítéka.