Viszonylag kevesen tartották érdemesnek csütörtök este, hogy a Történelmi Vitézi Rend sepsiszéki állományának hívására tiszteletüket tegyék Sepsiszentgyörgyön a belvárosi református templomban, hogy a második magyar hadsereg Don-kanyarban lezajlott tragédiájának áldozataira emlékezzenek. Az immáron nyolcadik éve zajló megemlékezés fő üzenetét az egykori honvédek ma is példaértékű helytállásának hangsúlyozása jelentette, ami ezáltal egyfajta rehabilitációs kísérletté is alakult Nagy Zoltán történész előadásában.
Vitéz Nagy Zoltán, a Történelmi Vitézi Rend tagja, történész köszöntőjét követően Papp Attila parókus lelkipásztor szólt az egybegyűltekhez, a 91-es számú zsoltár „bátor és egyben visszafogott” verseit hívta segítségül igehirdetésében, a honfitársak kiállását, áldozatát méltatva, és egyben az isteni segítségbe vetett hittel kitartásra biztatva az emlékezőket. „Emlékezni kötelességünk, nemcsak a múltidézés kedvéért, hanem mert történelmi eseményeinkben felfedezhetjük az isteni gondviselést, és noha a második magyar hadsereg tragédiájánál felvetődhet bennünk a kérdés, hogy ott, a Don-kanyarban a Fennvaló jelen volt-e, biztosak lehetünk abban, hogy igen”, hiszen az élet fejedelme a halál árnyékának völgyében lévők mellé is odaáll, mert célja van velük, 1943 januárjában pedig a magyar bakák ebben a völgyben álltak a végveszéllyel szemben, szívükben a meggyőződéssel, hogy Isten velük van – vélekedett a lelkipásztor. Papp Attila szerint az isteni gondviselés jele volt az is, hogy e tragédia után a nemzet képes volt talpra állni.
Az igehirdetést és imát követően vitéz Nagy Zoltán mintegy félórás visszatekintőjében elsősorban a második magyar hadseregről 1945-öt követően a köztudatba sulykolt – és az elmúlt 10–15 év kutatásai által szerencsére már jócskán árnyalt – kép bemutatását kísérelte meg, kidomborítva egyebek mellett a hadsereg felállításának nehézségeit, a kényszerhelyzetben lévő, a náci parancsoknak alárendelt magyar vezetés helyzetét, illetve a kilátástalan, esélytelen, szélsőséges időjárási körülmények között vívott harcban tanúsított kitartását. Nagy Zoltán szavaiból arra is fény derült: a legújabb kutatások már egyértelművé tették, hogy az évtizedeken keresztül hirdetett vélekedés, amely szerint rosszul felszerelt, hevenyészett haderőt jelentett az a közel negyedmillió ember, akiknek előbb egy kétszáz kilométer, majd ennek közel a duplájára nőtt hosszúságú frontot kellett tartaniuk egy hadászatilag minden tekintetben felsőbbrendű ellenséggel szemben, sem állja meg teljesen a helyét. Nem helytálló továbbá az a később megfogalmazott vád sem, amely szerint a magyar honvédek esetleg gyáván viselkedtek volna, esküjüket is megszegve ezáltal, hiszen az elmúlt időszakban előkerült forrásokból kitűnik, számos egység csak akkor hagyta hátra hadállásait, amikor az ellenállás már lehetetlenné vált. A tragédia ténye ugyanakkor tagadhatatlan, még olyan körülmények között is, hogy az áldozatok pontos száma ma is vita tárgya, hiszen legkevesebb 80–100 ezer hősi halottról, sebesültről és eltűntről van szó, akik emlékét őrizni kötelessége az utókornak – zárta visszatekintőjét Nagy Zoltán.
A megemlékezést a Magyar Férfidalárda katonadalai zárták, majd a résztvevők a templomkertben álló második világháborús emlékműnél elhelyezték a kegyelet koszorúit.
