Nagy megdöbbenéssel és szomorúsággal értesültem utolsó pillanatban a helyi sajtóból elöljáróink gyors és „szakszerű” döntéséről, amely a város szakoktatási hálózatát érinti, pontosabban a Kós Károly Szakközépiskola jogi személyiségének megszüntetését és a Puskás Tivadar Szakközépiskolához való csatolását jelenti. Teszik ezt azzal az indokkal, hogy túlzsúfoltak a két magyar tannyelvű elméleti líceum épületei, és a szülők kérelmeznék ennek enyhítését! Vajon kérdezte meg valaki a Kós Károly Szakközépiskola tanárait, diákjait és azok szüleit, hogy ők mit szeretnének? A válasz: nem. Meghallgatás nélkül, önkényesen kész tények elé állították őket! Olyan diszkrimináció ez, amely világossá teszi: bizonyos körökben ezek az emberek nem számítanak, főleg nem, ha a fent említett két líceum tehetős szüleinek igényeiről van szó!
Mindannyian tapasztaljuk, ha valaki próbál ácsot, asztalost, kőművest, vízvezeték-szerelőt, mezőgépészt, mezőgazdászt, fémforgácsolót, villanyszerelőt keresni, nagyon nehezen talál. Ha egy cég próbál a szokásos piaci bérért ilyen szakmunkásokat alkalmazni, szinte a lehetetlenre vállalkozik. Bizonyos szakmákban ugyanis egyszerűen nem találni szakembert. Megjelennek olyan – sokszor egyébként vitatható – elemzések is, amelyekben külön listák szerepelnek a hiányszakmákról. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy több fiatalt kell(ene) kiképezni a listán szereplő szakmákban. (Állítólag a mostani intézkedés is ilyen megrendelt felmérés alapján történik).
A mindenkori kormányok szakképzésre vonatkozó oktatáspolitikája azt hangsúlyozza, hogy a képzési kínálatot igazítani kell a munkaerőpiachoz. Ám valójában ez történik? Igazodunk a kormány oktatáspolitikájához és a munkaerőpiac elvárásaihoz? Milyen mértékben sikerül mindezek megvalósítása az alapképzésben? Ezekre a kérdésekre kellene választ találniuk az önkormányzatoknak és az illetékes szervezeteknek egy közös fejlesztési stratégia révén. Bár létezik bizonyos szintű fejlesztési stratégia, és létezik egy Helyi Fejlesztési Bizottság, amelynek feladata e stratégiák összehangolása és a munkaerőpiac igényeihez való igazítása, mégsem valósul meg a szakképzés alapfokú harmonizációja a munkaerőpiac igényeivel.
Hol lehet a gond? – tesszük fel újból a kérdést. Választási kampányokban, konferenciákon, előadásokon, a médiában sokszor szó esik a szakképzés változó szerepéről. Történt valami kézzelfogható ezek után? Sajnos nem. Ellenkezőleg: ahelyett, hogy megerősítenék a szakképzés vonalát, olcsóbbnak és kényelmesebbnek találják a szakközépiskolák összevonását, a zsugorítást.
Azok a pedagógusok, akik a szakoktatásban dolgoznak, keserűséggel állapítják meg, hogy az elmúlt húsz esztendő oktatási reformjainak legnagyobb vesztese a szakképzés. Vegyük példának Sepsiszentgyörgyöt: az idősebbek még emlékeznek, hogy közvetlenül a rendszerváltás után városunkban működött két elméleti líceum és hat szakközépiskola (kereskedelmi, szövetkezeti, építészeti és faipari, textil, mezőgazdasági, műszaki). Mostanra az elméleti líceumok száma alaptalanul ötre nőtt, a szakközépiskoláké pedig négyre csökkent. Megszűnt a Perspektíva- és a Gámán János Szakközépiskola, az Egészségügyi Technikumot pedig beolvasztották a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, s most újra le akarják szakítani tőle. Sok szakember már számtalanszor hangoztatta eddig is a sajtóban és különböző fórumokon, hogy rossz irányba haladunk, mert a munkaerőpiacnak szakemberekre van szüksége, nem csak akadémikusokra. Sajnos, eddig senki nem hallgatta meg őket, és amint látjuk, most sem veszik fontolóra.
És pontosan azok a szakmák sorvadtak el, amelyekre igény van, amelyekre a munkaerőpiac, főleg a termelési területen, igényt fogalmazott meg, ahol látható és érzékelhető a hozzáadott érték. Bár adottak a feltételek a modern, korszerű, minőségi szakképzés megvalósítására, az érdeklődés hiánya, az alacsony beiskolázási számok miatt ezek az iskolák nem tudják felvállalni és teljesíteni küldetésüket. A válasz a fent említett problémákra egyrészt a demográfiai mutatók alakulásában, a társadalmi-szociális tényezőkben, másrészt pedig a beiskolázási számok hibás elosztásában keresendő. A demográfiai adatok már rég figyelmeztettek bennünket a nyolcadik osztályt végző diákok számának drasztikus csökkenésére, aminek persze egyformán kellene érintenie a város líceumainak és szakközépiskoláinak beiskolázási tervét. Sajnos, az elmúlt évek során a tanulólétszám csökkenése csak a szakoktatást érintette hátrányosan. Megjegyzem, hogy a 2003/2004. tanévvel kezdődően, a PHARE-pályázatokkal és az anyagi beruházásokkal egy időben volt egy oktatási minisztériumi ajánlat (európai uniós normák a szakképzésre vonatkozóan), amelynek értelmében a IX. osztályokra vonatkozóan a beiskolázási arány: 60% a szakoktatás és 40% az elméleti és vokacionális képzés (az úgynevezett akadémiai vonal). Ezt be is tartották 2009-ig. Ez a pillanat volt a szakoktatás elsorvasztásának a kezdete. Ettől kezdve az említett arány fokozatosan felcserélődött, az akadémiai oktatás hangsúlyosan megerősödött. Ennek következtében az elmúlt években szakközépiskoláinkból tömegével építettük le szaktanárainkat, oktató mestereinket, az elbocsátási folyamat nem arányosan, testvériesen történt az elméleti és a szakoktatás terén.
Az iskolarendszerű szakképzésnek egyaránt ki kell elégítenie a közoktatás és a munkaerőpiac igényeit. A kilencvenes évek elején a gazdaság szereplői biztosan számíthattak jól képzett munkaerőre, amely a hazai szakképző iskolákból került ki. Keresettek voltak fiatal szakembereink az ország munkaerőpiacain, de Európában is. Napjainkban azonban sajnos, egyre többször halljuk a hazai kis- és nagyvállalatok, valamint a multinacionális cégek képviselőitől, hogy nincsenek megelégedve a fiatalok szakmai felkészültségével. A hazai felmérések szerint (ha az érettségit nézzük) szakközépiskoláink tanulói nehezen tesznek eleget a tantervi követelményeknek. De tudatában vagyunk annak is, hogy azoknak a diákoknak, akik a szakoktatásban folytatják tanulmányaikat, közel 90 százaléka a VIII. osztály végi országos felmérőn nem érte el az 5-ös általánost. Nos, ezekkel a diákokkal próbáljuk felépíteni és megerősíteni a hanyatlásban lévő gazdaságunkat?!
Az elméleti/akadémiai oktatás expanziója következtében a leghátrányosabb helyzetű rétegek kerültek szakközépiskoláinkba, nem feledve viszont azt sem, hogy az elméleti oktatásba is jutnak be diákok, akik nem érték el az országos felmérőn az 5-öst mindkét vagy mindhárom vizsgatantárgyból. A másik probléma az, hogy e tanulók szociokulturális háttere sem ösztönzi őket a tanulásra. Az elszegényedő vagy már szegény – a létminimum szintjén tengődő – családok számára nem elfogadható, hogy a szakmát tanuló gyermekük 19 éves korában válik keresőképessé, így egy része már a nyolcadik osztály elvégzése után lemorzsolódik, nem folytatja tanulmányait.
Mindezek következményeként egyre csökken a szakmunkásállomány. Emiatt megtörténhet, hogy e folyamat megállítása esetleg megfordítása érdekében meg nem hozott drasztikus intézkedések olyan lehetetlen állapothoz vezetik a Kovászna megyei és ezen belül a sepsiszentgyörgyi munkaerőpiacot, hogy külföldről, esetleg Keletről kell szakmunkásokat, munkaerőt importálni a még létező és fennmaradó termelőegységek működtetéséhez. Ha e vidék fejlesztéséért felelős vezetők nem ismerik fel a szakképzés fontosságát, akkor gyakorlatilag nem is tesznek semmit a fejlődésért. Meg kell találni az egyensúlyt a két vonal között úgy, hogy minden gyermek származásától függetlenül hozzáférjen a szakképzéshez, és legyen cél e fiatalok felzárkóztatása és szakmai képzése. Tudományos felmérés elkészítését javasolom, amely révén tanulmányozható: megállítható-e és visszafordítható-e a szakképzést választó diákok számának csökkenése, szabályozható-e, és ha igen, miként az egyensúly, hogyan tehető láthatóbbá, hogyan fejleszthető a középfokú szakképzés, hogyan működhetne hatékonyabban együtt más, felsőoktatási szintekkel, programokkal? Valamint a 21. századi szakképzés tekintetében minek és kinek kellene változnia a meglévő rendszerekben?
Szükséges lenne, hogy a város és a megye vállalkozói, a gazdasági egységek vezetői és minden olyan személy, akit érdekel a szakoktatás, szakképzés sorsa, véleményt nyilvánítson, mert a közös jövőnkről van szó, és nem ártana fontolóra venni Szent-Györgyi Albert szavait: „A holnap olyan lesz, amilyen a ma iskolája.”
Popescu Marius szakoktatásért felelős tanfelügyelő
