Hogy az ablaktól mikor sétált át asztalunkhoz, nem figyeltem meg. Egyszer csak ott állt, és szólott. Az ígéret szép szó, bolondnak öröm, mondotta, és a közhelyes, de épp emiatt a későbbiekben bármilyen irányba terelhető beszélgetés bevezetőjén ekképp sikeresen túl lévén, azonnal be is mutatkozott. Nem vette zokon, hogy nevére nem kapja fel fejét asztaltársaságunk, elvégre egy kis vidék nagy költőjét nem kötelező minden távoli jöttmentnek ismernie – apropó, Önök honnan is jöttek, folytatja kérdéssel az alig beinduló párbeszédet. Válaszolok neki. Él ott egy unokaöcsém, ismeri, kérdez rá. Mondom, kisváros ugyan a miénk, de elég nagy ahhoz, hogy minden lakóját észben tartsa az ember. Hát engem jól átvertek, viszi tovább a szót, két órája várok valakikre, megígérték, hogy értem jönnek, de úgy lehet, itt felejtettek. Na, még várok egy kicsit, hátha megjönnek. Csóváljuk fejünket, hogy ejnye-bejnye meg nahát, és az nagyon nem szép dolog, aztán a pincér feltűnése megszakítja az ígéretesen indult társalgást.
Túl lévén a könnyelműen rendelt nehéz étkek elfogyasztásának fáradalmain, gyomorzökkentő sétára indulok a vendéglő udvarán. A költő asztala mellett elhaladván, biztató mosolyt küldök felé. Szándékom szerint a röpke szemkontaktusnak együttérzést kellene üzennie, meg persze sajnálatot, de ugyanakkor kitartást is. A költő hamarosan csatlakozik hozzám.
Úgy lehet, tudom, miért felejtettek itt, mondja. Nyáron kell megjelenjen a kötetem, de hiányzik még hozzá valamennyi pénz (mondja, hogy mennyi, nem jelentékeny összeg), megígérték, hogy ideadják, s úgy lehet, ez alól akarnak kibújni. Na, ez már olyan téma, melyben bennem emberére talált: tényleg beindul a párbeszéd. Szó szót követ, talán hosszabb értekezés is lett volna, ha a hideg vissza nem űz minket a vendéglőbe. Asztalánál megállít: találkozásunk emlékére maroknyi versével ajándékozna meg, mondja, és már veszi is elő a söre mellett heverő irattartó fóliák egyikéből a kinyomtatott, sokszorosított lapokat. A legfelsőn valóban azt írja: találkozásunk emlékére, alatta a költő aláírása. És a többi papiros is előkészítetten szignálva. A költő meg magyarázza: ezt a verset a magyar nemzetnek írtam, ezt a feleségemnek, ezt a szülőföldről és így tovább. Az utolsóhoz érve megkér, olvassam el. Átfutom. Furcsa tördelésű szöveg, néhol a verssorok utolsó szavai megszakítva a következő sorban folytatódnak. És most olvassam csak minden második sorát a versnek, mondja. Újra átfutom – pajzán üzenet kerekedik ki belőle. Hát persze hogy elmosolyodom a kis remeken. A költő meg előhozakodik végre azzal, amihez a terepet oly figyelmesen előkészítette: ha meg nem sért kérésével, támogassam tehetősségem szerint könyve megjelenését.
Egy vaskosabb verseskötet árának felét gondolkodás nélkül átnyújtom. Jól tudom, nem a világirodalom legzseniá­lisabb poétájának válok jelentéktelen mecénásává ezáltal, de díjazom a napi sörpénz előteremtésének legelegánsabb módját, amivel valaha találkoztam.