Az alacsony, mozgékony, enyhén pösze és középkorú Benoît Hamon lett a franciaországi szocialista előválasztás január végi győztese. Szimpatikus, mint Hollande elnök jó tizenöt évvel ezelőtt, pártfőtitkár korában, a kaviáros szocialisták dúvadai között lavírozva. A közismert politológus, Alain Duhamel írta róla 2012-ben: „François Hollande olyan valaki, aki természetes, nyugodt, vidám, nyájas és nyitott – de mintha nélkülözné a karizmát, az autoritást, a rátermettséget.” Hamon is túlzottan normálisnak tűnik, akár távozó elődje vagy a tévéműsorokon szörföző baloldali választói, akik kedvelik az alternatívát ígérő hajdani frondőrt (magyarul „parittyást”).
A mai, zűrzavaros világban a hétköznapi normalitás azonban nem elég egy ország vezetéséhez. Hollande politikáját minden szinten katasztrófának tartja a franciák többsége, és a végítéletük árnyéka rávetül a pártra is. Arra, amelyet 1971-ben François Mitterrand rakott össze váltópárttá, és amely ma széthullóban, mint az oldott kéve.
Hamonnak kezdetben annyi esélye volt a győzelemre, mint Fillonnak a jobboldalon. Gyakorlatilag semmi. A Hollande-ot két év után faképnél hagyó gazdasági miniszter, Arnaud Montebourg kezdetben esélyesebbnek tűnt nagyobb tapasztalatával, ügyvédi stólájával, a szája elé ültetett mikrofonbokrokba dörmögő baritonjával, sármos kiállásával. Hamon Sancho Panza volt mellette a pártellenzék szélmalomkörnyéki piknikjén. A kampány során azonban kidomborodott ügyessége, amivel a baloldal neoliberalizmus-ellenes irányzatát és a hajdani, klasszikus baloldal iránt nosztalgiázókat hatásosan jelenítette meg beszédeiben, és állította maga mögé. Csak úgy záporoztak ígéretmannái, gyökeres változást hirdetett, kellemetlen következmények nélkül. Taktikai ügyessége azonban nem társul stratégiai víziókkal. Híveit még elkábította ideig-óráig a mindenkinek kötelezően járó minimálbér ígéretével, de a véleménydemokráciát meglovagoló szofizmusára győzelme után ráfizetett. Hollande gyászhuszárai és az általa legyőzött Valls fogdmegjei nem hajlandók beállni mögéje, csak ha sutba vágja győztes programpontjainak némelyikét. Udvariassági látogatása után az új miniszterelnök – Hollande Bencéje a nádasban –, Bernard Cazeneuve is elegánsan kioktatta. A mennydörgő ultrabaloldali Mélenchon is kivár, bámulva, hogy mire jó neki a feléje nyújtott Hamon-jobb, azaz bal. Az általa felkért zöldek meg csak közös jelölt esetén hajlandóak választási szövetségre lépni. Ez viszont neki megalázó, mert a fejre vagy írásra felpörgetett érem az ő arcával eshet a sárba. Ráadásul mintegy húsz Valls-párti képviselő a visszavonulás jogát hangoztatva nem akar részt venni Hamon további kampányában. A párt kétfelé szakadhat, mint a pesti szocialisták. A másik oldal egy része beállhat az előválasztást kikerülő és mindenkinek fűt-fát ígérő bankár, a volt kormánytag Emmanuel Macron mögé. Esetleg tovább halad balra a Fidel Castrót bálványozó Jean-Luc Mélenchon mellé. A saját kontójára kampányoló Soros-kedvenc, Macron mellé a párt tiltása ellenére január végéig 28 képviselő és szenátor csatlakozott, számolva a kellemetlen következményekkel is.
Többen kiszámolták és tudomására is hozták Hamonnak, hogy a kötelező minimálbér 350–400 milliárd euróval terheli meg az amúgy is kimerült francia államkasszát, mely összeg csaknem az éves állami költségvetéssel egyenlő. Megvalósíthatatlan. A jóval kétmillió alatti baloldali előválasztási szavazókat – szemben a közel négy és fél millió, novemberi jobboldalival – ez nem különösen érdekelte: mindenáron szabadulni akartak Hollande emlékétől. A párt kapcsolata megromlott a baloldali értelmiségiekkel is. Jacques Julliard és mások nekik címzett vitriolos írásait nem teszik az ablakba. A viharvert kormányzó baloldal balkanizálódott a szociálliberális szárny és a frondőrök iszapbirkózása miatt. A bomlási folyamatot sietteti a politika mediatizálása is.
Nyugaton a helyzet nem változatlan: a képviseleti demokrácia véleménydemokráciává változott. Régebb a pártok ideológiát, állampolgári és csoportérdekeket, szenvedélyeket csatornáztak be és jelenítettek meg. Napjainkban választási gépezetté süllyedtek. Ott nyüzsögnek körülöttük – és köztük – az önjelölt szakértők, a gyanús lobbisták, az emberi reménnyel házaló aktivisták és az érdekeiket követő pénzeszsákok. Ez a pártnak nevezett oligarchikus koktél nem ízlik a „népnek”, amely – a hatvannyolcas kerítésszaggatók több évtizedes kurjongatása és müezzinek éneke miatt – képtelen megmondani, hogy mit inna helyette. Mert tiszta víz, az már nincs.
Olyan elnökre volna szükség, aki erős Franciaországot tudna teremteni. Olyant viszont csak a jobboldalon találni. Más európai országok mellé állva talán meg tudnák akadályozni, hogy Németország továbbra is saját zsebére üzemeltettesse az Európai Uniót. Addig azonban várunk és öregszünk. Sok francia hallatlanul gazdag – mondta öreg compiègne-i barátom, André Laporte –, de Franciaország nagyon szegény. Politikailag korrektül máris elnézést kérek tőle, hiszen Nyugaton nincs is öreg, csak harmadik életkorát morzsolgató ember.
 

S. KIRÁLY BÉLA