Hanem most éktelenül kacagni kezdett a festett fiú.
– Ne csiklandozz! Jaj, ne csiklandozz! – kiabálta, és nagyokat csuklott közben a kacagástól. – Mit szólnál hozzá, ha a talpadat csiklandoznák?
Kobak összehúzta a szemöldökét.
– Ha rajzolok a lábadra cipőt, akkor nem foglak csiklandozni?
A kisfiú hálásan pislogott Kobakra.
Kobak rajzolt két hatalmas cipőt a fiú lábára.
– Lötyög benne a lábam – sóhajtott a fiú. – Ez nem is volna olyan nagy baj, de a lábam átlátszik a cipőn. Félek, hogy még mindig csiklandós vagyok.
– Várj egy kicsit, megpróbálom – hajolt a könyv fölé Kobak, és megcsiklandozta a festett fiú lábát.
Csak úgy csuklott a kacagástól. A rajzolt cipő nem ért semmit.
– Na várj csak, befestem a cipőt, akkor nem fog átlátszani a lábad – nyugtatta meg a kisfiút Kobak, azzal már festett is két parányi cipőt a kisfiú lábára.
– Szorít a cipő! Szorít a cipő! – jajgatott a kisfiú, és Kobak gyorsan átalakította a kiscipőt nagy csizmákra.
– Na, így már jó! – nyugodott meg a festett fiú. Aztán megint csak nyűgölődni kezdett:
– Melegem van a csizmában! Nem látod, hogy nyár van, és süt a nap? Hát igen, valóban nyár volt a képeskönyvben.
– Rossz lehet neked a forró homokon csizmában álldogálni! – szánta meg a fiút Kobak. – Hadd el, rajzolok neked esőt, hogy lehűlj egy kicsit.
– Jaj de jó! Jaj de jó! – ujjongott a kisfiú, és már zuhogott is rá óriási cseppekben az eső.
Addig-addig, míg dideregni kezdett.
– Nem látod, hogy egy szál tengerészingben vagyok? – prüszkölt nagyokat.
– Szegénykém, még megfázol! – aggódott Kobak, és gyorsan hosszúnadrágot és kabátot festett a fiúra. A fiú hálásan nevetett Kobakra.
– Nem rajzolnál egy felhőt a nap elé? Melegem kezd lenni!
– Akár havat is festhetek – buzgólkodott Kobak, és már festette is az esőcseppek tetejébe az óriási hópelyheket.
A fiú kesztyűt kapott és bundasapkát, aztán korcsolyát és ródlit.
– Jaj, de szeretnék ráülni a ródlira! – kiáltott, és Kobak természetesen most is segíteni akart a barátján.
– Hadd csak el, rárajzollak – mondta.
Hanem nagy baj lett, mert a fiú sikoltozni kezdett:
– Jaj, a lábam, eltöröd! Jaj! Jaj!
Kobak nagyon megijedt. Gyorsan letörölte a képről a festéket, de a festék elmosódott, a kisfiú alig látszott ki mögüle.
– Segítség! Segítség! Megfulladok! – kiabált.
Kobak félelmében sírni kezdett.
– Segíts már! – jajgatott a kisfiú, és Kobak gyorsan letörülte az egész festéket.
Ott állt most a kisfiú a tengerparton a forró homokban mezítláb, tengerészingben, és elkezdett megint kacagni:
– Csiklandozol! Vedd el a kezed! Vedd el a kezed!
Kobak gyorsan becsukta a könyvet, és amikor megint kinyitotta, a festett fiú csudamód meg se moccant, és hiába szólongatta Kobak, hallgatott.
Lehet, hogy Kobak nem is akarta, hogy megszólaljon?