Királyok nem adhatnak oly rangokat, mint az alkotások, s még kevésbé e rangoknak oly tisztelőket, mint aminőket a nagy írók bírnak a kis írókban és olvasóik táborában. Petőfi egy verset írt hozzá e siker ötletéből „Egy fiatal íróhoz”, amelyet nemsokára egy másik követett „Jókai Mórhoz” címmel. Ez idő tájt kezdte használni ugyanis a „Mór” keresztnevet, ami Tóth Lőrinc műve, ki először címezte hozzá írt levélkéjét „Jókai Mór úrnak”; eleinte bosszankodott érte, s visszacímezte a levélborítékon: „Tóth Lőr úrnak”, de azért később Petőfi kívánságára mégiscsak azt írta a munkái alá.
Az íróknak az a csoportja, mely a Pilvaxban és a Csigában vagy a Komlóban megfordult, nem a mai vad zsenik és eltévesztett egzisztenciák apái, ez egy más faj volt, tisztességes, törekvő fiatalság, mely elvégezte iskoláit, diplomát szerzett, de ellenállhatatlanul vonzódott az irodalomhoz. Vitte egy láthatatlan erő, mint ahogy a holdkórost kihúzza békés vackából a holdvilág. Nem a tanulást unták ezek meg, mint a mostaniak, hanem éppen azért voltak itt, mert máris többet tanultak, mint a többi, s nem akartak könnyűszerrel országgyűlési képviselők lenni, sem olyan jövedelmet érni el a lapoknál minden tanulás és tudás nélkül, aminőt más rendszeres pályán csak nagy szerencsével, hosszú küzdelem után lehet. Ez így van már ma. Csakhogy az egy Nagy Ignácot kivéve, az akkori legjobb írónak se volt annyi jövedelme, mint egy kancellistának, Pe­tőfi öt forintot kapott egy-egy verséért. A jelesebb könyvek egy kötetét 160–180 forinttal fizették a kiadók. A napilapok munkatársai 30–40 forint havi fizetést kaptak.
Nem a kalács izgatta tehát az ifjúságot, se az irigység nem bántotta. A szent hevület hozta őket össze, tekintet nélkül a nyomorúságos megélhetésre. Ahogy a madarakat fölviszik a szárnyaik a felhőkbe, anélkül, hogy ott búzaszemeket találhatnának. Nem az volt hát a helyzet, ami most, hogy a tóduló siserehadak egymás felfalására törekszenek. Az öregeket tisztelték, dehogy tépték volna le babéraikat, hiszen éppen ez ősz homlokok dicsfénye vonzotta őket e perifériába. Amikor a fiatal író szemtől szembe állt egy Vörösmartyval vagy csak Nagy Ignáccal is, lázas reszketegség fogta el a tudatra, hogy életének micsoda nagy pillanatát éli most. Az öreg írók nagy tekintélyt tartottak. De ez nem a magasban élő emberek ünnepélyes dölyfje volt, hanem atyai autoritás, az irodalomtörténet gyönyörű példáit mutatja, miként növelték e nagy alakok az ő versenytársaikat. Hogyan gyámolítja a nemzet koszorúival borított Vörösmarty a fölfedezett sasfiókot, Petőfit, holott neki kell legjobban éreznie, hogy ez túlszárnyalhatja egykoron.
Mint ahogy a madár az anyai szárnyak alatt születik, úgy az író is az öregek szeretetében izmosodott. A nagyok és a tekintélyesek nem zárkóztak el a kezdők és névtelenek elől. A „szent ember”, Szemere Pál gratuláló levelet írt annak, akitől valami csínosat olvasott. Toldy is szívesen megállott minden apró tüzecskénél, megpiszkálta és nagyobbra igyekezett fújni a leheletével. Vörösmarty színházi előadás után szívesen kereste fel a kis írókat kis kocsmáikban, ahol külön nagy karszéket tolt neki a vendéglős. Ahol Vörösmarty megjelent, elmaradhatatlan onnan Zoffcsák asztalos és Szijj uram gépész, mert a költőkirályhoz igazi barátság kapcsolja a két egyszerű polgárt. Fenomenális alak Vörösmarty abban a korban, amikor még a nemes és a nem nemes közé oly nagy válaszfal emelkedik. Ő egyformán közel bocsátja szívéhez Zoffcsákot és Deák Ferencet. Néha ritkaságképp Bajza is eljött Vörösmartyval a Csigába; nyírott bajszával, gondosan fésült szakállával, büszke magatartásával méltóságteljes alak. Arra a hírre, hogy Vörösmarty és Bajza polgári kimenőt tartanak, a kedélyes Nagy Ignác is kompareál, ami azt jelenti, hogy „pattogni fognak a dugók”. Rút volt Nagy Ignác, mint egy faun, „de magát Jósikánál is szebbnek tartja”, s ebből sarjadztak ki a nagyfejűek kimeríthetetlen tréfái és ugratásai, amelyek azonban sohase érintették a megbecslés határbarázdáit.
Mindennek valami csodálatosan kedves patriarchális levegője volt. Tréfa csak annyi vegyült a fehér asztali társalgásba, amennyi a hangulathoz kellett. Irodalmi kérdések domináltak a kavargó pipafüstben. Egy új magyar szó, amelyet Helmeczy faragott, vagy valaki más, egy új vers vagy egy novella úgy boncoltatott fel, mint amikor egy órának a szerkezetét rakják szét. Egy családnak látszott az írói világ így együtt, mintha apák és fiak volnának. A kezdő író, ha csak egy poémácskát írt is, már jogcímet nyert arra, hogy Vörösmartynak bemutassák, és azt „Miska bácsi”-nak szólíthassa.
E helyütt ritkán fordult meg Jókai, mert majd mindig volt valaki, akire Petőfi „rá nem nézhetett”, de ha megfordult, az öregek szeretettel fogadták. Vörösmarty tréfásan „Jóczy”-nak nevezé. Ha a fiatalok egyedül maradtak, akkor megelevenült a Csiga, zúgott a nagy disputáktól, bohém tréfáktól. Ilyenkor talált egyetlenegyszer betévedni a zárkózott kedélyű, mélabús Berzsenyi Dániel, hogy egy estét írók közt töltsön, de elborzadva a tapasztaltaktól, utazott el másnap Miklára, hogy soha többé meg ne kívánja az írói társaságot.
A Csiga nagy asztala különös érdeklődéssel várta a „Hétköznapok”-at. Mialatt szedték a nyomdában, legalábbis annyi szó esett róla, mint azután, amikor megjelent. Akkor még nem szaporodtak a könyvek olyan könnyen, mint a szúnyogok. A városban mindössze három könyvnyomda volt, s az egész közönség tudta, mikor mit dolgoznak azokban.
A „Hétköznapok” még az akkori viszonyok közt is szegényesen jelent meg, Hamupipőke-ruhában, olcsó, rossz papiroson, kékes, igénytelen borítékban, szóval minden pretenció nélkül. Sikere azonban jelentékenynek mondható. Mert mindenki egyszerre tisztába jöhetett azzal, hogy egy új, mindenkitől elütő író támadt, aki sajátos, egyéni hangon tud elbeszélni. S akinek sok húrja van. Ragyog, megríkat, megnevettet és elandalít. Maga Jókai azt írja e regényéről: „kecskeméti visszaemlékezés, zabolátlan fantázia szüleményei”, de más helyütt elösmeri, hogy vannak abban lapok, különösen leíró részletek, amelyeknél sikerültebbeket nem írt sehol sem.
Kétségtelenül rossz regény, sőt, nem is regény, összetákolt valami, cselekvénye kuszált, jellemei valószínűtlenek, találó megfigyelés váltakozik benne szertelenséggel, burleszk komikum szentimentalizmussal vegyül, és mégis benne van már a „nagy író”, friss humor bugyog benne, s az előadásnak valami különös, vonzó kecsessége és zamatja van. Egyik bírálója az Irodalmi Őrben pedzi már, mondván, hogy Jókai első műveivel „meglepetést, mondhatni megdöbbenést és örvendetes sejtelmeket okozott”. Tóth Lőrinc kritikája olyan találó, hogy nagy variációban a mai Jókaira nézve is igaz. Annál felületesebben ítéli meg barátját Petőfi, aki úgy mutatja be Rayé francia tanárnak:
– Egy író, aki francia regényeket ír magyarul.
Hogy Petőfi nem érezte meg Jókaiban a magyar föld szagát, az szinte hihetetlen, éppen abban az időben, amikor az elbeszélők közül csupán az ő írásaiból érezhető ki. Jósika magyartalan, és Scott Walter utánzó, Kemény Zsigmondtól még csak néhány regény-mutatvány jelent meg az Athenaeumban és a kolozsvári lapokban, mély, tömör, de nehézkes, mintha az elefánt menüettet táncolna. Kuthy Lajos csupa dagályosság (mégis vannak olyan tévelygők, akik zseninek tartják). Nagy Ignác vidám, értelmes író, de színtelen, Vas Gereben jóízű, de mesét komponálni nem tud, és csak egy húrja van, mint a falusi cigánynak a hegedűjén, báró Eötvös nagy elme, de szentimentális és nemzetközi, Pákh Albertnek van humora és szarkazmusa, de az fanyar, mint a vadalma, nem a magyar szájízéhez mért.
Az elbeszélő művészetnek ebben a stádiumában azt lehetne hinni, könnyű lesz Jókainak feltűnnie briliáns tulajdonaival. Mert Eötvös ugyan fölrázta a közönséget „A falu jegyzőjé”-vel, amely a jobbágyság szörnyű sorsát rajzolja, Kemény Zsigmond elbeszélései egy nagy, komprehenzív elmének a gondolatvilágát tárják elé, de ezek bármekkora nagy kaliberű emberek a maguk nemében, valójában egyik sem mesélő talentum. Jósika Miklós tud ugyan meséket szőni, csattanós helyzeteket kihozni, meglepő fordulatokat előkészíteni, de ő sablonos, és patronokon keresztül fest, mint a szobapiktorok. Ha három lovag halad a budai úton (mondjuk, ha úgy kezdődik a regény), következik a három lovag leírása, a lovag ruhájáé és a lóé, aztán a három lovag élettörténete a bölcsőtől kezdve (esetleg még korábbról), addig a pillanatig, míg a budai úton haladnak. Csakis ily recept birtokában írhatott naponkint egy nyomtatott ívet e derék Jósika Miklós, akinek mégis több híve volt az olvasók közt, mint a többinek összesen, mert tisztelet az analízisnek, a bölcselkedésnek, az irányeszmének, de a meséléshez mégis a mese a legszükségesebb.
Ha nem voltak született elbeszélők, nem voltak született olvasók sem, akiket egy belső vágy és inger hajtott volna. Nem vált még az olvasás napi szükségletté. Olvastak az emberek hazafiúi lelkesedésből, kötelességből és divatból, mert a művelt társaságban, hölgyek jelenlétében az időjárás után bizonnyal rákerült a szó a legújabb könyvekre, ezekhez hozzászólni tudni a jó nevelés és a műveltség kiegészítő részének látszott, az olvasók ennélfogva nem jártak a maguk lábán, s dehogy is mertek volna ítéletet mondani a megihletett szellemek fölött. Hogy melyik a jó regény, annak inkább híre ment, mintsem az illető hírlelők érezték volna. Csak így volt lehetséges, hogy az Eötvös József „Karthausi”-ját negyven évig vették a boltokban, de mindenki ajándékul valaki másnak. Az a modern „rumli”, hogy a közönség a jótól a jobbhoz negyvennyolc óra alatt átpártoljon, a képzelhetetlen dolgok közé tartozott.

(folytatjuk)