Ma már világosan látszik, hogy Albert László volt azoknak a keveseknek az egyike – az erdélyi képzőművészek közül –, akiknek a munkássága feltétlen figyelmet érdemel mind a magyar, mind az össz kelet-közép-európai kultúra szempontjából, értékelte a művész munkásságát Vécsi Nagy Zoltán. Albert László a hatvanas évek elejének romániai képzőművészeti világában radikálisan szakított a szocreál formanyelvvel, elsőként kísérletezett, anélkül azonban, hogy különösebben figyelt volna a nyugaton akkor induló vagy már kanonizálódott kortárs művészeti törekvésekre. A véletlennek nagy szerepet juttató, a dadaisták automatizmusával rokon kísérleteket végzett, a vászonra minden megjelenítő szándék nélkül egymással feleselő színfoltokat festett, ecset helyett minden más eszközt használva – és ebben az esetlegesként ható, már-már csupán gesztusértékkel rendelkező műformában talált magára, mondta Vécsi Nagy Zoltán, hozzátéve: Albert László a diktatúra, az elzártság és korlátozottság körülményei között, az akkori kicsinyes, önző, egymásnak feszülő hiúságokkal, viaskodásokkal terhelt társadalmi környezet ellenére, a maga jelképes értelemben is rálátásos világfigyelő padlásműtermében rátalált a maga egyetemes eredeti művészi világára, mellyel földi életünk szépségének egyetemességét érzékiséggel teljes festőművészi egyediségben, emberi-lelki vonatkozásában egyszerűen felfogható, bibliai értelemben is szerethető módon, a maga remek képi példázataiban újrateremtett.