| 2003-08-06: |
| Riport: Hegyek, völgyek, városok (Európai utakon a Vox Humanával) |
(folytatás tegnapi lapszámunkból) Velence éjjel-nappal Noaléban már ismerős hely, ismerős emberek fogadnak: négy évvel korábban Barcelona felé töltöttünk egy felejthetetlen napot abban a Velencétől alig húsz kilométerre fekvő kisvárosban, ahol - a monda szerint - Attila seregei megtorpantak. Sokak szerint ugyanis az egyedülálló vízi város a hun királynak köszönheti létét, a portyázók elől menekültek az őslakók a védelmet nyújtó lagúnaszigetekre. S ha már lúd, legyen kövér alapon még aznap este beruccanunk Velencébe, csodálni az esti várost. Sokunknak csalódást okoz, de lehet, a szervezetet is próbára tevő út a hibás (néhány óra alatt 1800 méteres szintkülönbséget kellett elviselni), na meg a rengeteg gyaloglás - hiszen az ott készült fényképek utólag mást mutatnak. Másnap aztán, aki este elveszítette a négy éve már megszerzett velencei hangulatot, visszakapja azt: a páratlan utcákon, tereken, na meg ,,Európa szalonjában? és a Szent Márk-bazilikában tett séta lenyûgöz. Ránk fér az esti, noaléi koncert előtti kis pihenő. Utána a meglepetés sem marad el, házigazdáink, Dorina Romcato és férje, Mario jóvoltából a jellegzetes olasz laskaételt, na meg a hozzá illő fehér- és vörösbort egy közeli kastélyvendéglőben költhetjük el (ahol szintén régi ismerősünk, a helyi hőstenor immár kissé rekedtesebb hangon, de ugyanolyan hőfokon adta elő a Mammát). Az idő és szellem igézése Padova, Cremona két város, amelyeknek levegőjét csak megízlelni van időnk, s mégis az élmények alig elképezelhető nyomokat hagynak. Európa egyik legrégebbi egyeteme ugyanis lenyûgöző, az aulában megtekinthető száz meg száz régi családi címer között nem vállalkozunk, hogy megkeressük a Báthoriakét: bizonyára nem találnánk meg. S a hangos diákbúcsúzó el is vonja a figyelmet a régmúltról: épp évzáró időszaka van, s ahogy értelmezzük, a végzősök különböző maskarákba öltözve ,,szeretett? tanáraikat figurázzák ki, sokan megmártóznak a főtér valamelyik szökőkútjában, vagy a legkülönbözőbb hangos-ricsajos utcai akciókat produkálják. Szent Antal híres bazilikájában, a szent szarkofágját őrző, a zarándoklatok célpontjául szolgáló kápolnában aztán egyenesen a csend birodalmába cseppenünk. A hihetetlenül szép márványegyüttes még a kevésbé vallásos embert is megigézi, így nem csoda, hogy a parkolóban maradottak (a fáradtabbak) mérges tekintete fogad, amikor jó órás késéssel megérkezünk? Egy zenészcsapat nem hagyhatja ki a Stradivari-múzeumot. A Cremona világhírét megalapozó hegedûmûhelyek termékeit az aranynál is jobban őrzik. Soha ennyi biztonsági embert nem láttunk múzeumban, a tucatnyi, különböző korokból származó hegedûremek - mi tagadás - kissé ridegen, hangtalanul mutatja magát az üvegbúrák alatt. A hegedûkészítés folyamatát aztán a hatalmas, nem túl jelentős képzőmûvészeti alkotásoknak is helyet adó kastély másik részében követhetjük végig. A Pó-síkság kisvárosa azonban nem csak virtuóz hangszerkészítőiről, muzsikusairól híres: a fehér és vörös márvánnyal díszetett, a román, a gótikus, majd a reneszánsz stílusjegyeit magán hordozó impozáns dóm homlokzatával, hatalmas belső tereivel lenyûgöző. Nem kevésbé Olaszország legmagasabb, 115 méterre emelkedő harangtornya, amely a 13. század végétől áll a városka főterén. A dómban - szokásunkhoz híven, hiszen a meglátogatott templomok majdmindenikét ,,megénekeljük? - ,,kipróbáljuk? az akusztikát. Ám ezúttal nem csak az alkalmi közönségtől kapunk elismerést, az épp oda látogató püspök tiszteletére és külön kérésére felcsendül az Ave Verum... Ennyi élmény után még felmerül az ötlet: Bussetto, Verdi szülőfaluja alig húsz kilométerre fekszik, el kellene látogatni oda is. Ám éjszakára - utunk folyamán egyébként egyetlen alkalommal - nincs biztos szállásunk, fájó szívvel, de lemondjuk a látogatást. S mint kiderült, jól tesszük, a Garda-tó partján ugyanis közel száz kilométert kell megtennünk, több kempinget felkeresnünk ahhoz, hogy zsebünkre, na meg éjszakai fürdőkedvünkre szabott szálláshelyet találjunk. A Fossalta-kemping füves pályáján landolunk, s bár éjfél körül süvíteni kezd a szél, a szabad ég alatt mégis édes a pihenés... Tótól a hegyig A Garda-tó kisebbfajta tenger, hatalmas méretei - hosszúsága 52, legnagyobb szélessége 18 kilométer, mélysége közel 350 méter -, na meg a köréje kiépült üdülővilág is ezt idézi. A reggeli mártózás után arra számítunk, hogy megismerjük fantasztikus nyugati partvonalát is. Ám egy figyelmetlenség megfoszt a Gardessana Occidentala, a sziklába vájt út, a 70 alagút és 56 híd, a fenséges tó látványától. ,,Kárpótlásul? a Garda kisöccsét, a Lago d?Idrót s a még kisebb Lago di Ledrót csodálhatjuk meg, és ahhoz, hogy még egyszer megpillanthassuk Itália legnagyobb tavának északi csücskét, turnénk legnehezebb kapaszkodójára vezetjük az autóbuszt: Kolcsár Gyuri bácsi háromszor is visszaengedi a Kék villámot, miközben Patkós Levente irányít, hogy egy-egy hajtûkanyart magunk mögött hagyjunk. (Nem kis autóvezetői bravúr?) A Brenner-hágó felé emelkedő autópálya oszlatja némileg csalódásunkat. Ismét Dél-Tirolban vagyunk, feltûnik a jellegzetes táj, a pályáról a fővárosba, Bolzanóba is bepillanthatunk. Aztán a Brenner-hágó, a hófödte hegyek, majd ismét Ausztria, Tirol, ahol hihetetlen helyeken, sokszor kilométereken át a meredek hegyoldalba kapaszkodva fut a tökéletes autópálya, alattunk a több száz méteres mélységben, a völgyek mélyén bûbájos, tiszta települések tûnnek fel. De megállni nincs idő, csaknem kétszáz kilométerrel odébb, Vorarlberg ,,fővárosában?, a Csíkszereda méretû Dornbirnben koncertezünk aznap este. Nincs más választás, ahogy utunk során többször is, az autóbusz lesz az öltöző, Orbán Bertát, a városban élő hazánkfiát, koncertünk, szállásunk szervezőjét a kezdés előtt alig negyedórával vesszük fel Dornbirn főterén, hogy elkalauzoljon az előadás színhelyére, a modern templomba. De a fizikai fáradtság nem akadály, karmesterünk nem győz dicsérni egy-egy mû után, Szilágyi Zsolt utólagos értékelése szerint is a kórus angyalian énekelt - talán a zarándokok lelki-szellemi frissessége járta át a fáradt testeket?... Német vendégszeretet Esőben búcsúzunk Dornbirtől és Ausztriától is, este már 400 kilométerrel északabbra, a Fulda melletti Broncelben várnak. A Majna vidékén járva csupán Würzburg várára jut idő, arra a folyó fölé emelkedő kastélyvárra, amely több mint nyolcszáz éve őrködik a templomtornyoktól tündöklő város fölött, ahol a vallási és világi uralom évszázadokon át összefonódott, s már a második évezred elején is 4000 főre harminc templom jutott. De a híres középkori hídon sem tudunk átmenni, hiszen a hatórás bronzeli szentmisén szolgálnunk kell, majd ezt követően egyórás koncert vár ránk... Broncelben régi és új ismerősök fogadnak, hat évvel korábbi turnénk egyik színhelye ez, egykori kórustársunk, az időközben erre a vidékre költözött Szabó István szemében meg is csillan a könnycsepp, amikor Kodály Sík Sándor Te Deumát énekeljük, Verestóy Jutka, Kolozsvárról elszármazott informatikus és fuldai kórustag pedig kis együttesével meglep egy Túrót eszik a cigány-nyal. Házigazdánk, Hornung úr, a helyi Máltai Szeretetszolgálat vezetője és csapata kiadós vacsorával, éjszakába nyúló ,,sörfesztivállal? teszi emlékezetessé az ottlétet. A fuldai séta lenyûgöző és pihentető, a Mihály-kápolna kriptája a legrégebbi német egyházi épület magja, a román bazilika helyén olasz mintára épült barokk dóm, Szent Bonifác híres síremlékével, a kastély, az Orangerie, a máltai lovagrend által gondozott virágoskert - csak néhány állomása a Rhön-vidék központjának, amit alkalmunk volt megcsodálni. A búcsú itt is gyors, Darmstadt, pontosabban az öt falu egyesüléséből keletkezett Dreieich ugyan nincs messze Fuldától, de este újabb koncert vár, s a napok óta tartó rohanás, a fáradtság bizony kikezdte a társaságot. S a hír, hogy mégsem családok fogadnak, hanem a település tornaterme lesz három napig otthonunk, bizony enyhe kiábrándulást is lop a szívekbe... De nincs idő szomorkodni, házigazdánk, az energikus karmester és iskolaigazgató, aki nem kevesebb, mint tizenkét kórust vezet a környéken, egy közeli faluba, Rockembergbe irányít. Itt Winkler Martin néhány kórusával közös koncerten veszünk részt. A záróakkord a miénk, nagy sikert aratunk a rendkívül rondán bővített templomban (a mûemlékgyalázás tehát nem csak hazai ,,specialitás?). Winkler Martin a tartósabb kapcsolatteremtés szándékával is igyekezett eleget tenni házigazdai kötelezettségeinek. Sprendlingeni kórusa, amely több mint száz évvel ezelőtt férfikórusként alakult, de ma már több nő énekel itt, a meghívásunk alapján hamarosan a szentgyörgyi közönséget is megörvendezteti. Legalábbis ezt ígérték, hiszen az itt töltött három nap - a rockenbergi mellett még két színhelyen, Weiterstadtban és a helyi Stefan-templomban adtunk nagy sikerû koncertet - bebizonyította, hogy érdemes áldozni a kapcsolat kiépítésére... A fellépések mellett itt is jutott idő látogatásra, másfél óra erejéig a híres bankváros, Frankfurt utcáit, tereit, templomait, na meg a pénz hatalmának ,,hódoló? felhőkarcolóit fotózhatjuk, majd egy délelőtti séta idejére a házigazdák büszkesége, a jellegzetes németalföldi házakból álló Dreieich-Heim óvárosát, kulturális rendezvényeknek teret adó várromját járhatjuk be. Hazafelé Élmény élmény hátán, de - ahogy mondani szokás - jóból is megárt a sok(k). A tizennegyedik napon kelet-nyugat irányban néhány óra leforgása alatt szeljük át csaknem egész Németországot. Regensburgtól már a Duna völgyében vezet utunk, s háromórás szakaszokban meg sem állunk Bécsig, ahol a Schönbrunn-palota kertjében tett látogatás a látványon túl igazi egészségügyi séta a meggémberedett lábaknak, derekaknak. Rövid és gyors a zsámbéki éjszaka is, amelyhez régi ismerősünk, a helyi kultúrmindenes, Mátyás Irénke biztosította a termet a földön alvás ,,bajnokainak?, aztán irány haza. Bizony vágyakozva, mert nekünk is vannak szép hegyeink, völgyeink. Igaz, rendezetlenebbek, gondozatlanabbak, de a mieink. Vándorolhatunk akármerre, elbûvölhet a magyar vendégszeretet, a karintiai tóvidék, a dél-tiroli látványvilág, a német pontosság, nekünk mégis az itthoni hegyoldal áll legközelebb a lelkünkhöz... Ferencz Csaba |
