Farkas Réka
Három és fél évvel az új, 2014–2020-as európai uniós pénzügyi ciklus megnyitása után Romániának sikerült egy még sehol sem látott teljesítmény: a rendelkezésére bocsátott több tízmilliárd euróból egyetlen centet se (vagy csak nagyon keveset – ez máig nem tisztázható) hívott le. Úgy tűnik, egyelőre azt a nagy eredményt ünnepelhetjük, hogy néhány pályázatot legalább kiírtak, és pár nagyobb munkálat esetében a közbeszerzést is meghirdették. Azonban innen a pénz megérkezéséig még nagyon hosszú az út.
2014 tavaszán azon keseregtek a szakemberek, politikusok, hogy Romániának mennyivel kevesebb jutott, mint más kelet-közép-európai államoknak. Összegszerűen Lengyelországnak ítéltek meg a legtöbbet, lakosságra leosztva Szlovákia vezet, fejenként 369 euróval, Magyarországnak polgáronként 316 euró jár, Romániának alig 164 euró. Úgy tűnik azonban, korai volt a bánat, mert még ezzel a legkisebb összeggel sem tudunk mit kezdeni, három év múltán az a legnagyobb öröm, hogy 600 millió eurót sikerült felszabadítani. Ezzel dicsekedett brüsszeli villámlátogatása után Mihai Tudose miniszterelnök, s az is kiderült, végre talán elkezdődhet a pénzek kezelésére létrehozott szakhatóságok akkreditálása, ami eddig azért nem volt lehetséges, mert nem működött a programok lebonyolításához szükséges informatikai rendszer. Egymást váltották a kormányok, de még a brüsszeli bürokratákból összeverbuvált szakértői kabinet sem tudta kimozdítania a holtpontról az EU-s támogatások lehívását.
Nehezen indult be a korábbi, 2007–2014-es pályázati ciklus is, ám a véghajrában csak sikerült felhasználni az országnak szánt összeg 80 százalékát. Azt hihettük volna, az akkori tapasztalat elegendő, hogy immár gördülékenyen menjen minden, de nem így történt. Csak az ország költségvetésében csillog-villog szépen minden évben a betervezett jó néhány milliárd euró, hiába vannak tervek, pályázatok, és elméletileg hiába van pénz is, mégsem épül, fejlődik semmi.
Az előző ciklusban kínkeservesen, későn lehívott pénzek egy részét sikerült fölösleges dolgokra elkölteni. Csak itt, a környékünkön épült park az erdőben, borvíz nélküli gyógyfürdő. S vannak hasznos létesítmények – például a Lécfalván felhúzott integrált hulladéktároló vagy a Sepsiszentgyörgy határában elkészült napelempark, amelyek egy-másfél évvel átadásuk után sem működhetnek különböző engedélyeztetések, bürokratikus akadályok miatt. Nem tudjuk felhasználni a nekünk szánt pénzt, és még azt sem működtetjük, amit nagy nehezen összehoztunk. Eltékozoljuk a segítséget, így egyre távolabb tolódik a remény, hogy valaha felzárkózunk a Nyugathoz, életszínvonalunk bár közelít az ottanihoz. S mutogatnunk sincs kire, mert ezért bizony nem az Európai Unió a hibás.
