Farcádi Botond
Lajkó Miklós, egy fiatal gunarasi, vajdasági gazdaember az egymilliomodik visszahonosított külhoni magyar állampolgár, eskütétele ünnepélyes keretek között zajlott a hétvégén Budapesten a Sándor-palotában. Jelen volt Orbán Viktor kormányfő, Kövér László házelnök, Áder János köztársasági elnök pedig az anyaországiak köszönetét tolmácsolta, amiért nemzedékről nemzedékre őrzik és továbbadják őseink hitét és hazaszeretetét, magyarul szeretnek, magyarul dolgoznak, magyarul szólnak gyermekeikhez és magyarul álmodnak.
Áder János köszönetének címzettje nemcsak az egymilliomodikként esküt tett vajdasági honfitársunknak szól, hanem minden olyan külhoni magyarnak, aki számára fontos a nemzethez tartozás. És minden bizonnyal Lajkó Miklós sem csak a maga nevében szól, amikor arról beszél, hogy számára a magyar állampolgárság elsősorban érzelmi kérdés – százezrek vagyunk így, akik a 2010-es nemzetpolitikai rendszerváltás után éltünk a könnyített honosítási eljárás nyújtotta lehetőségekkel, hogy nemcsak szívben, de „papíron”, közjogi értelemben is a magyar nemzethez tartozók legyünk.
A szombati ünnepélyes eskütétel az érzelmi tölteten túl arra is alkalmat jelenthet, hogy számba vegyük, vajon a szimbolikus dimenzión túl, a gyakorlatban, a hétköznapi életben megmutatkozik-e a nemzeti összetartozás, erősödik-e vagy gyengül az anyaországi és a külhoni magyarokat összekötő szál. A mérleg pozitív: ma sokkal szervesebben, sokkal erősebben illeszkednek egymáshoz anyaországi és külhoni magyarok egyéni és intézményi szinten is, mint korábban. Köszönhetően a 2010-es nemzetpolitikai fordulatnak, a korábbi évekhez viszonyítva ma már sokkal jobb az együttműködés a budapesti kormány, illetve országgyűlés és a külhoni magyar egyházak, politikai szervezetek, kulturális, oktatási intézmények között. A Határtalanul program révén például ma már természetesnek számít, hogy az anyaországi fiatalok ellátogatnak azokba a szomszédos országokba, ahol jelentős számú magyar él kisebbségben, újabban pedig a gazdaság vagy éppen a sport vonatkozásában is szorosabbá vált a kapcsolat. Immár nemcsak mi, külhonban élő magyarok szurkolunk a magyar válogatott sikereiért, de az anyaországiak is szorítanak a dunaszerdahelyi DAC vagy a Sepsi OSK helytállásáért, labdarúgó-, jégkorong-, ökölvívó-akadémiák létesülnek Magyarország határain kívül is a magyar sport fellendítése végett a nemzeti összetartozás jegyében.
Azt is a pozitívumok közé sorolhatjuk, hogy a jelenlegi magyar kormánypártok által kezdeményezett nemzetpolitikai fordulatot illetően továbbra is majdnem teljes a konszenzus a magyar pártok körében – azért pedig remélhetőleg tesznek az anyaországi és a külhoni magyar választók, hogy Gyurcsány Ferencnek a külhoniak szavazati jogának megvonásáról szóló jogkorlátozó, nemzetellenes kezdeményezését a bukott politikus újabb kudarcba fulladt, kétségbeesett próbálkozásaként említsék majd a krónikák. Gunarason, Székelyföldön és Budapesten is.
