Mózes László
Mi történhetne, ha esztendőfordulón váratlanul térségünkbe érkezne Csehov rezignált hőse, Ivanov? A drámai szituáció, a végkifejlet ismert, szinopszisok tükre szerint a létezés problémáival szembesülő Ivanov egyik napról a másikra mélyen merengővé, kedveszegetté, céltalanná válik, noha korábban minden erejét munkájába ölte, s hittel, bizakodóan tekintett a jövőbe, harmincöt éves korára fásultan és életkedvét veszítve gyötrődik. Az egykor elszánt és sikeres ember próbálja megfejteni állandó levertségének okát, s próbál visszatalálni régi, életerős önmagához. Ez nem sikerül neki, a merengő, tépelődő, keresgélő Ivanov belerokkan sorsába.
Jelenthetne-e tehát Ivanov számára vigaszt, hozhatna-e fordulatot életében, ha kilépne a csehovi keretekből, és kalandvágyból, kíváncsiságból keserédes tájainkra látogatna? Visszatérne-e életkedve, teremtő ereje, ha önmarcangolásai mellett még zilált életünket, társadalmi zűrzavarunkat is látná? E látszólagos sivárságban találna-e valamiféle kapaszkodót, amely változást hozhatna számára, avagy lélekben még mélyebbre süllyedne?
Igen: újrateremthetné önmagát, észrevehetné mindazt, ami két évszázaddal ezelőtt még elkerülte a figyelmét. Azt, hogy noha kusza és kiszámíthatatlan, hálát nem ismerő, jobbá nem váló a világ, mégis szerethető. Tekintetek, arcok, mindig lehetséges mosolyok láttán talán belátná, tévedett, amikor nem az életet választotta. Társakra, segítőkre lelne, akik figyelmeztetnék: nézzen csak körül, nyugodtan, alaposan, megfontoltan – amott a délutáni, estét varázsoló fény, amott hegyek, fák, füvek, amott pedig mélységet és magasságot keresgélő szembogarak. És amott az emberek, töprengőek, keresgélőek, olykor keserűek, ám cselekvőek is, vagyis reménykedésre, bizakodásra, kegyelemre jogosultak. És barátai – mert Ivanov barátokra is találna itteni szemlélődése során – arra is figyelmeztetnék, mindennél jobban figyeljen a csendre, a némaságra, s óvakodjon a harsányságtól. Keresse a rejtőzködő szépséget. Tanuljon újra örülni, tanuljon örülni a békességnek, a megnyugvásnak.
S ha e szótlanságban olykor félreérthetetlen, míves szavak kellenének, hát csak lapozzon. Számosan megszólíthatják, mások, újabbak is, mint annak idején. Márai például azt üzenhetné: „egyetlen dolgod, létezésed egyetlen értelme a földön, hogy megismerjed az emberi és világi dolgok igaz természetét, az emberi és világi tünemények összetartozását, s méltányosan viselkedj akkor is, ha embertársaid méltatlanul viselkednek”. Hallgatván e gondolatokat s az őt vendégül látó, itteni barátai visszafogott, halk intelmeit, Ivanov bizonyosan belátná, tévedett: lehetséges a derű, lehetséges az élet.
