FélszülÅ‘falumból erdész barátommal beszélgetek, faggatjuk egymást errÅ‘l-arról, családról, közös ismerÅ‘sökrÅ‘l, aztán szóba kerül a munka is, kicsi elégtétel, sok bosszúság, ilyen az élet, de toljuk elÅ‘re, mÃg hagyják.
Bólogatok beleegyezÅ‘leg, hogy tényleg, és hogy igen, aztán valami megüti a fülemet. Azt mondja erdész barátom, a legnagyobb gond manapság, hogy nem kapni napszámost. A fél falu külföldön keresett magának munkát, csak az maradt itthon, aki vagy nem tud, vagy nem akar dolgozni. Nem kételkedem szavaiban, mégis nehezen hiszem, amit állÃt, hiszen félszülÅ‘falum is egyike azoknak a székelyföldi településeknek, melyek egykoron ha nem is gazdagságukról, de viszonylagos jólétükrÅ‘l voltak nevezetesek, és melyekben elÅ‘bb a kommunizmus verte szét a hagyományos faluközösséget, majd a kapitalizmus orozta el a talpra állás lehetÅ‘ségét. Sok szegény ember lakja, a felszegen fél falunyi putri épült csak az elmúlt húsz-huszonöt esztendÅ‘ben. TÃz éve még nem volt gond, ha kellett két markos legény egy autót megrakni az erdei út szélérÅ‘l fával, ma nagyÃtóval sem találni bár egyet, aki pénzért dolgozna. Hát Ãgy állunk, mondja erdész barátom.
Mintha beszélgetésünk folytatása lenne a begyűrűzÅ‘ hÃr: a mezÅ‘n már nem dolgozik senki, a vidékiek valamennyien a polgármesteri hivatalok ajtajában szociális segélyért állnak sorba – mondta bizonyos LaurenÅ£iu Baciu, akirÅ‘l elég annyit tudni, hogy Å‘ a MezÅ‘gazdasági TermelÅ‘k Országos Szövetségének az elnöke. Hogy nem légbÅ‘l kapott a megállapÃtása, azt bizonyÃtja félszülÅ‘falum példája is, de tetszÅ‘legesen lehetne kiválasztani bármely vidéki települést – a helyzet ugyanaz. Baciu mondott még olyanokat is, hogy 90-tÅ‘l mostanáig hibát hibára halmoztunk (mármint nem mi, a pór, hanem az általunk megválasztott döntéshozók), meg hogy számÃtása szerint eurómilliárdok mennek el szociális segélyre úgy, hogy ennek kedvezményezettjei nem fizetnek sem adót, sem társadalombiztosÃtást, sem járulékokat, és nem érdekli Å‘ket a tanulás sem. Azt hiszem, épp ez utóbbi kijelentésével találta fején a szeget.
Nem állÃtom, hogy mindennek az alfája és az ómegája az iskolázottság, de tény, hogy a munkakerülÅ‘k körében a legmagasabb az alacsony képzettségűek aránya. Nem csak Romániában, de az egész földkerekségen. Csakhogy itt a mindenkori kormányok, kiemelten a baloldali irányultságúak semmit sem tettek és továbbra sem szándékszanak semmit sem tenni a jelenség felszámolására vagy bár mérséklésére – és miért is pazarolnák erre energiájukat, hiszen öngólt rúgnának: szavazótáborukat veszÃtenék el. Persze hogy nem érdekli Å‘ket az olyan tanulmány, még ha a Világbank készÃtette is, amely azt ajánlja, hogy többet (és fÅ‘ként értelmesebben!) kellene fektetni az oktatásba, nem csupán a nemzeti össztermék 3,1 százalékát. Az az információ meg pláne nem jut el a fülükig, hogy az ország lakosságának alig-alig egynegyede rendelkezik egyetemi végzettséggel, és ezzel az adattal a vonatkozó statisztikában az Európai Unió tagállamai közt legutolsó Románia.
Tudom, lerágott csont mindez, sokan felpanaszolták sokféleképp ugyanezt. De úgy tűnik, mégsem elég sokszor. Hát addig kell mondani és ismételni, mÃgnem meghallják, kiknek meg kellene hallaniuk, nem csak azoknak, kiknek fülét nem dugaszolta be a bársonyszék bélése. Mert azért a maradékok országában nem csak azok élnek, akik nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni, vannak – vagyunk! – itt még néhányan, akik merünk s tudunk holnapot álmodni.