Demeter J. Ildikó
Akárhogy próbálta elkerülni a konfliktust Klaus Iohannis, nem sikerült neki: a Szociáldemokrata Párt a jelek szerint harmadszor is belevágna az államelnök felfüggesztésébe, csak azért, mert bizonyos kérdésekben más véleményen van, és másként cselekszik, mint ahogy elvárják tőle a kormányon levők. Megfeledkezve arról, hogy 1989 után épp a hatalom szétválasztása és kiegyensúlyozása volt az egyik legfontosabb feladat, hogy többé ne egy helyen összpontosuljon minden, ne legyen mód egy újabb diktatúra kialakulására.
Hát erről már nincs szó. Liviu Dragnea SZDP-elnök – aki már kezében tartja a parlamentet, a kormányt, az alkotmánybíróságot, a számvevőszéket, a nép ügyvédjét, az egyik hírszerző szolgálatot, a közszolgálati csatornákat, de magának követeli a diplomáciát és az igazságszolgáltatást is – a jóval kevesebb hatáskörrel rendelkező államfőt nevezi diktátornak, aki ugyanazzal a jelzővel válaszolt. Kettejük vitája egyre mérgesebb, Iohannis Kövesi menesztésével sem tudta megvásárolni nyugalmát, pedig sokat veszített népszerűségéből emiatt (ezt akkor is felróják majd neki, ha a korrupcióellenes ügyészség töretlen lendülettel fogja folytatni tevékenységét), és most már ott van, ahol nem akart lenni: folyamatos bajkeverőként számontartott elődje, Traian Băsescu szintjén vagdalkozik legfőbb ellenfelével. A két bűnvádi perben is elítélt Dragnea (akinek nagy ügyei, a Tel Drum- és a Belina-dossziék még ezután következnek) már személyi támadásokat is megenged magának (a szebeni házakra célozgatva próbálja azt a látszatot kelteni, hogy egy elveszített polgári per is ugyanolyan súlyos, mint a többszöri törvényszegés), Iohannis lesajnáló nyilatkozatai pedig csak olajat öntenek a tűzre. Ez megy hónapok óta.
Egy alkotmánysértéssel vádolt államfő felfüggesztése ugyan demokratikus eszköz, de igen drasztikus, és nem alátámasztja, hanem aláássa Románia nemzetközi hitelét. A romániai politikusok szeretnek azzal dicsekedni, hogy stabilitást is nyújtó ország vagyunk az Európai Unió és a NATO keleti végein, de ahol a parlament öt-hat évenként kenyértörésre jut az államelnökkel (megpróbálta félreállítani 2007-ben, 2012-ben, és most ismét erre készül), ott nem látszik biztosnak a talaj.
Nem is az, mert a valódi gondokkal sohasem érnek rá foglalkozni az egymásnak feszült táborok. Kapásból sorolhatjuk: a megemelt munkabérek és nyugdíjak kifizetése már most nehézséget okoz a kormánynak, a magánszektor a szakképzett munkaerő hiányával küzd – újabban az autópályák hiányát is erre fogja a miniszter –, az uniós támogatásokat nemhogy nem használjuk ki, egy részét vissza is kell fizetnünk (a Tel Drum-ügyben valami húszmillió eurót), fiatalok halnak meg az egészségügyi rendszer örökös elmaradottsága miatt, gyermekek szenvednek az éhségtől és az oktatási zűrzavartól, rosszul viszi itt egy vékony réteg kivételével mindenki. És ezen a paloták harca nem javít.
