A hetvenes évek elején divatba jövő lélekbúvárkodás egyik gyakorlati megnyilatkozásaként valamiféle teszteket töltettek ki egyetemista társaikkal a pszichológia szakos hallgatók, s azokban találkoztam egyszer a meghökkentő kérdéssel: ha magad választanád meg, vajon ki lenne az apád?
Az ügybuzgó pszichológuslányoknak, akiknek a kedvéért mindent megtettünk, így akár a szájuk íze szerint való és az általunk kifürkészett prekoncepciójuknak tökéletesen megfelelő válaszokat is adtunk, s csak a hosszú éjszakákba nyúló viták hevében jöttek rá, hogy ezzel a kérdéssel egyszerűen nem lehet játszadozni semmiféle tudományosság vagy vélt bölcsesség örve alatt. Arra is, hogy apánknak még véletlenül sem a világ leggazdagabb bankárát vagy legnépszerűbb színészét választottuk volna, hanem csakis azt, aki valóban volt, még ha az ő családjában keményen kellett is dolgoznunk egész gyermekkorunkban, s nem dúskálhattunk a földi javakban.
Ugyanígy megdöbbentett egykori szeretett tanító nénim, amikor vidéki vendégdiákok fogadásakor sorra megkérdezett bennünket, így jómagamat is: ha hazavisszük azt a zentai vagy becsei kisfiút, akkor lesz-e mit enni adni neki?
Elcsodálkoztam a furcsa feltételezésen, s rögtön konstatáltam is magamban, hogy ni, erre én még sohasem gondoltam; megtörténhetne, hogy ne lenne, mit az asztalra tenni? Csak műanyagból reklámcélokra készítve láttunk még akkoriban banánt vagy ananászt, nemhogy dobálóztunk volna velük, mint a mostani gyerekek; bolti szalámi és dzsem sem képezte becsületes reggelijeink vagy vacsoráink kínálatát, ám igen jól megvoltunk nagyanyáink zöldbab- meg borsólevesein, az udvarban söprűvel lecsapott csirke rántott combjain és a füstről leakasztott sonkán meg kolbászon, amelyhez a kertből frissen behozott paprikát, paradicsomot, retket vagy éppen körtét haraptunk…
Kukoricát góréztunk egy ízben, s ott volt segíteni egy fiatalember, akiről tudtuk, hogy árva gyermekként nőtt fel, korán elveszítette szüleit. Tanyáról tanyára járt, jószágot gondozott, birkákat őrzött. A jó emberektől kapott holmiban járt, s akkor lakott igazán jól, ha asztalhoz ültették. Amikorra aztán fedél alá került a termés, elkészült a gőzölgő, illatozó vacsora is. Ki-ki telemerte a tányérját, de Jóska sehogy sem nyúlt a kanalához. Végre kibökte: Kérek kenyérkét! Igen, így mondta: „kenyérkét”.
Rémlett ez a becézett szép szó az idők távolából: a régi öregek hívták így a mindennapit. S habár levest ettünk, senki sem szólt egy szót sem, hanem kenyeret szelt anyám, és Jóska elé tette…
CSORDÁS MIHÁLY
