Weibel Péter gépkocsivezető irányította a pakolást rutinosan, a súlyelosztásnak megfelelően. Marosvá­sárhelyre készült a szállítmány majd kétmillió forint értékű gyógyszerrel, és majd tovább, ha Isten engedi, Sepsiszentgyörgyre gyógyszerrel, élelemmel, ruhaneművel.

Vártunk a bűvös szóra, no meg a vöröskeresztes igazolványra, és úgy estefelé, 18 óra tájban már csak a zászlónk hiányzott. Sajnos, a Veszprémi Vöröskereszt nem rendelkezett semmilyen jelzéssel, amit a szállítmányra tehettünk volna. De ez is megoldódott, a katonaságot telefonon értesítettük, és röpke fél óra alatt varrtak nekünk zászlót, el is hozták, amelyet a kocsi oldalára erősítettem. Szorongva, de elszántan vágtunk az útnak, Weibel Péter pilóta, dr. Horvát Tibor orvos és jómagam. Ügyeltünk arra, hogy a fülkénkben mindenről essen szó, csak az ottani állapotról ne. Ez sikerült is, hiszen pilótánk vicces kedvében volt, szóval tartott bennünket. A ,,doki" fiatalember, szülei Marosvásárhelyen vannak, csendben hallgatta élcelődéseinket, gondolatai egy távoli vidéken, tőlünk messze jártak. Éjfél körül, többórás út után, egy szusszanásnyi pihenőre megálltunk a határ közelében. Ahogy elindultunk, egy padkát érintettünk, majd monoton sistergés csapta meg fülünket. A hatalmas kamionkerék lassan, szuszogva engedett lefelé. Jól kezdődik, gondoltam. Pilótánk megnyugtatott.

— Nem baj, ,,főszerkesztő főnök", majd most ezt is megéred, hogy ilyen nagy kereket is cserélhetsz. — Ennek ellenére tovább haladtunk a határ felé, mert a dupla keréknek az egyike mondta csak fel a szolgálatot.

Az első ülésen hátradőlve végigfutott rajtam mindaz, ami az előző napokban, a romániai forradalom kikiáltása után a veszprémi szerkesztőségben történt. A tudat, ahogy részletezni kezdtem magamban, új erőt adott. Visszagondoltam a karácsony előtti szombaton megjelent felhívásunkra, arra, hogy a Napló újságírói az ünnepnapokon is gyűjtést szerveztek a szerkesztőségben. Meggondolva mindezt, mert központi helyen vagyunk, és lezárható, biztonságos területre lehetett hozni az adományokat. Emlékembe idéztem vörösberényi orvos barátaim szavait is, akik elsőként hívták fel a figyelmet arra, hogy kezdjük meg a gyűjtést. Ők hangosítós autóval végigjárták még aznap Almádit, megkérve a lakosságot a bajba jutott testvérek megsegítésére.

Gondolataink fonalát tovább bogoztam. Jó érzéssel töltött el az, hogy megmozdult városunk is, Veszprém, ahol az MDF, a Napló, az MSZP, az SZDSZ külön-külön szervezte a gyűjtést. Igen. Ezt kellett azokban a napokban tenni. Nem számított a karácsony, nem érezhettük a béke melegét, de a szeretet, a tenni akarás, a segítés fennkölt érzése fűtött mindnyájunkat. Eszembe ötlött azoknak az arca, akik elsőként hozták csomagjaikat. A Volán igazgatójának magabiztos hangja a telefonban: Természetes, hogy segítünk, adunk kocsit bármikor. Felidé­ződött bennem az emlék, ahogy elindult a nyüzsgés a megyei lap folyosóján. A helyi taxisok azonnal szállították a dobozokat. A kollégák, akik szabadságukat velünk töltötték, a telefonok áradatai, a hangok, a jelzések, ki hogy és mint tud segíteni. Igazán jó érzés volt ezekben a napokban embernek, magyarnak lenni.

Melegség öntött el ezen az éjszakán a határ felé haladva, pedig a kamion kabinja nem volt a legmelegebb. Éreztem azt és annak a súlyát, ami most nekem megadatott. Küldetésben járok, üzenetet viszek. A magyar a magyart segíti. Az ember az embert. És az a szép, hogy ez most felszínre került mindnyájunkban, mert az egyik nagyobb bajban van, mint mi. Éreztem a csomagot hozók szemében a félelem mellett a segítés bágyadt örömét. Megmozdultunk, summáztam nyugodtan. Milyen régen vártam erre, hogy elfeledjük panaszainkat, bajainkat, ha másoknak még több van, egy emberként össze tudjunk fogni és segítsünk.

A hátam mögötti huszonöt tonnányi súly nehezedett szívemre, amikor a sötét éjszakában magam elé idéztem annak az idős néninek a tekintetét, aki három nappal ezelőtt egy nejlonzacskóban két kis babaszappant, egy fogkefét és egy szemüveget adott át nekem. Ennyim van, és könny szökött a szemébe. Igen, megmozdult a szív mindenkiben, még akkor is, ha nálunk is megvannak a gondok, és ráadásul szegények is vagyunk. A bakonyszentlászlói bányászok tűntek elém aztán, ahogyan vállukon a hatvankilós burgonyazsákokkal sietve jöttek fel a lépcsőn a szerkesztőség folyosójára.

— Hoztunk egy kis ennivalót, mi hárman szerveztük meg — s mentek tovább vállukon a rakománnyal, délcegen, erőtől duzzadva, büszkén. Vagy ahogyan a hajmáskéri küldöttek behozták szállítmányukat, no meg a sümegiek. Meg a többiek mind, mind ezek az arcok most körém sereglettek.

Megannyi élmény nyilallt belém e szerda hajnalán, amikor Biharkeresztes elé értünk, és anyám könnyes búcsútekintete nehezedett rám.

Az első rosszat sejtető éjszaka

Nagy hanggal, rossz gumival gördültünk a 25 tonnás szállítmánnyal az ott álldogáló kocsik felé. Péter, a ,,főnökpilóta" érces hangon mondta: ,,Azt remélem, tudod, hogy mással nem indultam volna neki ennek az útnak, csak veled." Hallgattam. Majd elmosódtak és foszlányként jutottak el további szavai hozzám, hogy az ő felesége még nem is tudja, hogy elindult.

Nagy csapat ember nyüzsgött az épületben. A vöröskeresztes ügyeletes hullafáradtan adta tudtunkra éjjel kettőkor, hogy sajnos, nincs helyük, ahol aludjunk. Johanniták (hittérítők) érkeztek, akik ott aludtak. Mit volt mit tennünk, nekifogtunk a gumicserének. A határőrök végignézték kínlódásunkat a hidegben, főleg az enyémet, mert még életemben nem volt alkalmam idáig kamionkereket cserélni. Hát mit mondjak, nem irigyeltem a kamionosokat. A ,,doki" is tüsténkedett, s természetesen Péter volt a ,,főnök". A csavarok meghúzása után, szó mi szó, remegő lábamat jó lett volna pihentetni. De aztán már ez sem jutott eszembe, mert mindenki érdeklődött, mindenki élményeket mesélt. Hangzavar és nyugtalanság uralkodott a helyiségekben. Hova indultok? Merre lehet menni? Van-e fegyveres kíséret? Mi van odaát? Lőnek-e a szekusok? És még számtalan kérdés, feleletet sem várva, pattogott a segítőkész, de fáradt vöröskeresztes felé. Akkor még, azon az éjszakán nagyon kevés volt az információ. Senki nem tudott semmit, még itt, a határnál sem, tanácstalanság uralkodott minden fronton. Közben, mivelhogy éjjel nem mertünk indulni, megszerveztük, hogy több kisebb kocsi utánunk jöhet, hiszen mi tudtuk célunkat. Ők szívesen beleegyeztek, csak a benzinnel volt gondjuk, hogy mi lesz akkor, ha visszafelé nem tudnak tankolni. Szörnyülködtek, hogy mi milyen távolra készülünk, de a végén beleegyeztek, hogy Marosvásárhelyre együtt megyünk, s így talán kapunk fegyveres kíséretet. Hajnalban keltettük a kocsiban alvó sofőröket. Irány a román határőrség. Udvarias karszalagosok, olyan egyetemistafélék, határőrök és vámosok fogadtak bennünket. Biztosat a jövőnkről senki nem tudott mondani. Legfeljebb aki nem megy tovább, az Nagyvárad után, a határtól nem messze, egy depónál lepakolhat — mondták.

Nagyváradon, a város szélén órákat vártunk a fegyveres kísérőkre.

(folytatjuk)